5. fejezet - Hiány

MIRA SZEMSZÖGE:

- Mira, Mira, ébredj! Csörög a telefonod – szólongatott Emma, de én annyira fáradt voltam, hogy válaszolni sem bírtam. Hajnali négy volt az az utolsó időpont, amikor ránéztem az órára, de hogy mikor aludtam el, azt nem tudom megmondani.

Te jó ég, azt mondta, hogy csörög a telefonom – jutott az eszembe, és kipattantam az ágyból. Szegény ott állt előttem, és a frászt hozhattam rá, de ő mosolyogva a kezembe nyomta a mobilomat. Meg sem néztem, hogy ki hív, mert ha ennyire kitartó, akkor fontos lehet. – Halló? – szóltam bele, és a hívó fél eléggé ingerülten kezdett bele a mondanivalójába.

- Mira, hol a fenében vagy? Itt vagyok a gyerekekkel, és sehol a kocsi, nem nyitsz ajtót, ráadásul a telefont sem veszed fel – hadarta Dávid, és komolyan, jobb volt, mint egy hideg zuhany, mert egyből magamhoz tértem. Aztán azt vettem észre, hogy még mindig csak mondja és mondja. De nem is ez volt a baj, hanem a hangnem és úgy minden, ezért vettem egy nagy levegőt, majd belefojtva a szót, megmagyaráztam neki a dolgokat.

- Először is, neked is jó reggelt! Másodszor, nekem elfelejtettél arról szólni, hogy a gyerekeket előbb hozod, ezért vedd egy oktávval lejjebb a hangodat, ha…

- Mi az, hogy nem szóltam? – kiabált bele a telefonba, amitől én is kezdtem egyre ingerültebbé válni, de higgadtan kérdeztem vissza.

- Melyik szót nem értetted abból, hogy elfelejtettél szólni?

- Én biztos vagyok benne, hogy szóltam, csak a hangzavarból ítélve éppen szórakoztál, nem csodálom, hogy nem rám figyeltél – dobta fel a labdát.

- Idefigyelj Dávid, tudod nagyon jól, hogy ha a gyerekekről van szó, akkor mindegy, hogy hol vagyok. És azt is tudod jól, hogy ha mondtad volna, akkor otthon lennék – morogtam dühösen, mert most egyáltalán nem volt igaza. Ezután mély csend állt be, amit ő tört meg.

- Igazad van, ne haragudj, csak találkozóm van, és nem érek oda, ha most elviszem őket a szüleimhez.

- Pestre kell feljönnöd? – kérdeztem, mert már tudtam is a megoldást. A válasz természetesen igen volt, így gyorsan mondtam is, hogyan fogjuk megoldani a félreértést. – Én itt vagyok most bent, körülbelül három perc múlva el tudok indulni. Találkozzunk Kispesten a fizetős parkolónál. A gyerekek átülnek hozzám, te meg mehetsz is rögtön. – Erre rögtön rábólintott, és hallottam a kocsi ajtajának a csapódását, így bontva a vonalat, indultam is öltözködni.

- Ezek szerint nem reggelizel velünk – mondta szomorúan Emma, én pedig bocsánatkérően néztem rá, mert én sem így terveztem a mai napot.

- Csajok, lesz még rá alkalmunk, hogy együtt reggelizzünk, meg hogy rengeteg időt töltsünk együtt, de most rohannom kell – motyogtam, miközben pakoltam a holmijaimat, majd szaladtam is a lépcsőn lefelé, ők meg utánam. Az ajtóban búcsúzkodtunk, mikor ismét csörgött a telefonom. Dávid volt az, és közölte, hogy kisebb dugó van a gyorsforgalmin, ezért nekem sem kell rohannom. Örültem ennek, mert nem szerettem a városban szlalomozni a sok hülye vezető miatt. – Lányok, este lesztek? – kérdeztem, mikor beültem az autóba és lehúztam az ablakot, de döbbenten vettem tudomásul, hogy Claire ma nem lesz. Mostanság valahogy nem szerettem csak az egyikükkel beszélgetni, mert ilyenkor úgy éreztem, hogy a másikat kihagyom a dolgainkból, de tudom, hogy erről szó sincsen, csak én vagyok ennyire kattant.

Mikor elindultam, láttam a visszapillantóból, ahogy integetnek, majd a következő saroknál befordultam. Húsz perc alatt a megbeszélt helyen voltam, és még várnom is kellett, de ez most nem számított.

A kicsik rohantak felém, mikor kiszálltak a kocsiból, és egy nagy ölelés után már az ülésekbe ültek. Gina már egyedül be tudta kötni magát, és Márknak is menne, ha nem lenne bonyolult az ülése kapcsa. Dávid, mint kiderült, nem fog odaérni a találkozóra, de szerencsére el tudta érni a másik felet, aki közölte, hogy ő is késni fog. A beszélgetésünk ezen információ átadásával ki is merült, így beültem a kocsiba, és elindultam haza.

˜ ˚ ˜

Otthon a kisfiú kidőlt a kanapén, a kislány pedig mesét nézett, míg én összedobtam egy gyors ebédet, ami nem a megszokott vasárnapi menü volt, de mostanság azt vettem észre, hogy nem rajonganak a húslevesért és a rántott húsért, viszont a milánóinak kifejezettem örültek. Miután megebédeltek, felcserélődött a szerep, mivel Gina aludt el, míg az öccse nekiült az építőkockával játszani. Be kell valljam, legszívesebben én is aludtam volna, de nem tehettem meg, mert tudtam, hogy a pici úgy sem aludna velem. Örülhetek annak, ha este egyáltalán ágyba tudom majd kényszeríteni. Így nem maradt más, mint a mosogatás és a mosás. Néha azért kinéztem Márkra, hogy nem csinál-e rosszat, de azon kívül, hogy felépítette, és utána összerombolta az építményeket, egyhelyben ült.

˜ ˚ ˜

- Mit szólnátok hozzá, ha ma velem aludnátok? – kérdeztem a gyerekektől, miközben fürödtek. Tudtam nagyon jól, hogy meg fognak lepődni, mert a hálószobám tabu volt a számukra. Már csecsemőként sem aludtak velünk, hiszen mind a kettőjüknek külön szobájuk volt, ahová el tudtak vonulni. Igaz még mindig kicsik, de a különböző nem miatt gyakran voltak közöttük konfliktusok, ezért néha én voltam kénytelen szétválasztani őket. De ma muszáj volt, hogy velem legyenek, mert annyira fáradt voltam, hogy tudtam, nem fogok felébredni a távoli kisebb neszekre, de ha mellettem vannak, akkor észreveszem még a legapróbb mozdulatukat is. Így az estét a hatalmas ágyamon töltötték, csak az volt a baj, hogy nem igazán akartak aludni. Én viszont már alig bírtam nyitva tartani a szememet, így egy kis fenyegetést vetettem be. Aki nem alszik, az nem megy óvodába, és ez általában bevált, ahogyan most is, mivel körülbelül tíz perc múlva mind a ketten mélyen aludtak. Ekkor felhívtam Emmát, hogy ma ne számítson rám, mert hulla vagyok. A beszélgetésünk után nekem sem kellett altató, mivel pillanatok műve alatt beájultam, ugyanúgy, mint a gyerekek, csak előtte azért az ébresztőórát beállítottam és a hangerejét felvettem a maximumra, mert előre láttam a reggeli szenvedésemet.

˜ ˚ ˜

Ha nem állítottam volna be az órát, tuti, hogy átaludtam volna a napot. A gyerekeknek elkészítettem a reggelit, és miközben ettek, az aznapi ruháikat szedtem össze, igaz az óvodaiak majdnem lemaradtak. Utálom a hétfőt! Na jó, nem mindig, de nagy többségbe ki nem állhatom, főleg amikor a hétvégém katasztrofálisra sikeredett. Ami, most ha azt nézzük, nem igaz, mert jónak jó volt, csak nem tudtam kialudni magamat. Miután bekísértem a kicsiket az óvodába, beülve az autóba azon gondolkodtam, hogy lehúzott ablakkal kellene közlekednem, de amikor a hideg menetszéltől kirázott a hideg, inkább a megszokott rádiónál maradtam. A kocsiban csak Rádió1-et hallgatok, főleg reggel, mert az aznapi humoradagot a három műsorvezetőtől mindig megkapom. Sokszor gondolkodom azon, hogy honnan veszik a témákat, mert néha én pirulok bele abba, amiket mondanak, de a nevetés sosem marad el. Így volt ez ma is, ráadásul nagyon jó számokat adtak le reggel, így vidáman léptem be az irodába. Hétfő révén rengeteg munka várt, de eldöntöttem, hogy ma elmegyek ebédelni a pár sarokra lévő étterembe, persze nem egyedül. A csajok iskolában vannak, úgyhogy ők kilőve, de van még valaki, aki pár napja nagy szívességet tett nekem, így felkapva az asztalról a telefonomat, már tárcsáztam is.

- Szia Mira! – üdvözölt a férfi, amikor felvette a telefont.

- Szia Gábor! Zavarhatnálak pár percre? – kérdeztem tőle, és láttam magam előtt a mosolygós arcát.

- Persze, a műszakom úgyis lejárt, mondd csak.

- Ezek szerint éjszakás voltál – suttogtam csüggedten, és ő ezt észre is vette.

- Szívesen elmegyek érted, ha megmondod, hol vagy – ajánlotta fel.

- Nem, nem erről van szó. El szerettelek volna hívni ebédelni, de fáradt lehetsz, ezért majd inkább máskor.

- Annyira nem vagyok fáradt, ráadásul aludni is van még időm. Mikorra gondoltad a találkozót? – hadarta, és tudtam, hogy nagyon felvillanyozta a meghívásom.

- Fél egyre. Amúgy is csúsztatnom kellene másfél órát, és a mai nap tökéletes erre. Az irodától nem messze van egy étterem, egyszer már voltunk ott. Foglalok asztalt, és ott találkozunk.

- Felvennélek inkább az irodánál, ha nem gond – vetette fel a lehetőséget.

- Legyen, akkor délben a parkolóban. Addig is aludd ki magadat. Szia! – köszöntem el, és ezzel a mai napom nagyon jól kezdődött.

A munkámat gyorsan megcsináltam, sőt besegítettem a többieknek is, így gyorsan elment a délelőtt nagy része, de így is dél előtt kapkodnom kellett, hogy leérjek a megbeszélt időpontra, de azért megcsúsztam vagy öt perccel.

- Szia! – üdvözöltem Gábort, mikor beültem az autóba, és ő ugyanígy tett. Aztán mindennapi dolgokról beszélgettünk, mint a munka meg a gyerekek, és ezt folytattuk az étteremben is. Nagyon jó hangulatban telt az ebéd, mígnem rátértünk a régi nótára.

- Mondd, Mira, miért hívtál meg ma? – kérdezte a férfi, és én nagyon jól tudtam, hogy mit szeretne válaszul hallani, ezért lányos zavaromban csak lesütöttem a szememet, és próbáltam úgy venni egy nagy levegőt, hogy ne lássa.

- Gábor, tudom, hogy ezt nem könnyű neked hallani, de nem azért, amire gondolsz. Szerettem volna neked megköszönni, hogy múltkor kisegítettél, mikor hazavitted a lányokat.

- Szóval csak ezért – szűrte a fogai között, és a tekintete elárulta, hogy a múltat idézi fel.

- Nem, nem csak ezért, hanem mert a barátom vagy és nagyon szeretem, amikor jókat beszélgetünk, hiszen nincsen sok lehetőségünk erre.

- A barátod, de gyűlölöm ezt a szót. Mira, én nem csak a barátod szeretnék lenni, hanem annál sokkal több – emelte rám a tekintetét, és ekkor jött el az a pont, ami már vagy ezerszer kísértett álmaimban, és most kellett neki elmondanom, hogy miért nem vagyok vele.

- Gábor, tudod nagyon jól, hogy mi már megpróbáltuk egyszer, és nem mondom, hogy nem volt jó a kapcsolatunk, de olyan emberek tették tönkre, akiket nem szabad elém helyezned.

- Mira, ne beszélj mellé, kérlek, és ne gyere a tizenegy évvel ezelőtti dolgokkal. Könyörgöm, a középiskolában jártunk, és azóta mind a ketten változtunk nem is keveset.

- Igen, ebben igazad van, de azt is tudnom kell, hogy amikor találkozunk, sajnos nekem nem a kellemes emlékek jutnak eszembe, ami nem miattad van, és amiket tulajdonképpen nem is neked köszönhetek, hanem az apádnak. Sosem fogom elfelejteni azt a három évet, amit együtt töltöttünk, mert te voltál az első, akivel hosszabb ideig együtt voltam, de sajnos a szép és jó dolgok nem fogják elfelejtetni velem az apád velem szemben tanúsított viselkedését. Nem megy, sajnálom, de nem megy! Nézz rám, huszonnyolc éves vagyok, két gyermek édesanyja, mégis mikor rád nézed, vagy eszembe jutsz, mindig görcsbe rándul a gyomrom. Hányszor, de hányszor megfogadtam, hogy túllépek ezen, de nem tudok. Senki nem alázott meg engem annyira, mint ahogyan ő tette. Azt is nehezen nyeltem le, amikor lealkoholistázott, de amikor pénzéhes kurvának nevezett, akkor betelt a pohár. Hiszen akkor voltál katona, és én küldtem neked pénzt, meg a telefonkártyákat, hogy legalább hetente egyszer tudjunk beszélni. De nem hagytalak el, még ennek ellenére sem, mert szerettelek, mégis tönkretették a kapcsolatunkat. És szerintem azóta sem változott a véleménye.

- Ezt honnan veszed? – kerekedtek el a szemei.

- Egy városban lakunk, ami azt teszi ki, hogy nem egyszer találkoztunk már, és akárhányszor ez megtörtént, mindig viszonzatlanul maradt a köszönésem, sőt a reakció szájhúzás volt. Na ebből gondolom – jelentettem ki a fájdalmas igazságot.

- Én ezekről nem is tudtam, pedig akárhányszor meglátogatom őket, szoktam kérdezni, hogy nem láttak-e vagy találkoztak veled.

- A választ el sem kell mondanod – forgattam a szemeimet. – Remélem most, hogy már tudod az érzéseimet, megérted, hogy miért nem akarom ezt a kapcsolatot.

- Igen, megértem, de nem tudom elfogadni, hiszen nem a szüleimmel élek, és nem is kellene velük találkoznod.

- Ne, ebbe ne kezdjünk bele, mert ezt te sem gondolod komolyan. Gábor, én nagyon szeretlek, de nem tudnék beléd szeretni, a fájó sebek nagyon nagy visszatartó erők lennének.

- Rendben, megértettem már elsőre is, de jól gondolom, hogy van még itt más is? – tette a kezét a kezemre.

- Látom, ismersz – nevettem el magamat. – Tudod, emlékszem még arra, amikor megtudtam, hogy megcsaltál.

- Arra én is – szorította meg a kezemet. – Megrepesztetted az orrcsontomat a jobb horgoddal. Akkor fogadtam meg, hogy soha többet nem idegesítelek fel.

- Nem is volt rá lehetőséged, mert a kapcsolatunk akkor meg is szakadt. Nagyon jól tudtad, hogy ez nálam egy kapcsolat végét jelenti. Furcsa mód ezt Dávid is tudta, mégis megtette. Lehet velem van a baj, komolyan mondom, én már kezdem ezt hinni.

- Ez hülyeség! Velünk van a baj, vagyis akkor én voltam a hülye, és hiba volt, hogy félreléptem.

- Igen, ezt nem egyszer megírtad, elmondtad már, de valahogy nem tudom elhinni, mivel engem megcsaltál a volt barátnőddel, az utánam lévő barátnődet megcsaltad velem, és gondolom így tovább. De szólj, ha nincs igazam – mondtam neki, mire a szokásos csend következett. – Akkor jól gondoltam.

- Jól, de azóta rengeteget változtam, mint már mondtam. Akkor fiatal voltam és habzsolni akartam az életet.

- Jó nagy kanállal – vetettem oda.

- Igen, de most már lenyugodtam, és nem vágyom másra, csak arra, hogy legyen kihez hazamenni, legyen kit átölelni. De szerintem te most kezded élni azt az életet, amit én akkoriban – morogta, és először nem is értettem, hogy miért gondolja ezt, de láttam, hogy az arcomat fürkészi, arra viszont rájöttem, hogy nem tetszik neki a jelenlegi életszemléletem. – A múltkori fickóra értettem – segített ki a zavartságomból, a méreg pedig ismét elfogott Dorián miatt.

- Na róla nem akarok beszélni. Rosszul sikeredett este volt – szorult ökölbe a kezem.

- Erőszakoskodott veled? – csattant fel a mondatomra, miközben láttam az arcán átfutó dühöt.

- Nem, nem erről van szó, csak mások voltak az elképzeléseink, de hagyjuk inkább – zártam le gyorsan ezt a témát, és láttam, hogy ez neki sem esett nehezére, de sajnos innentől a beszélgetés nem ment igazán gördülékenyen. Mondhatni már-már kínos volt az egész helyzet, de szerencsémre mennem is kellett vissza dolgozni. Gábor nem engedte, hogy egyedül menjek vissza, így az úton még kínosabb lett a csend, és ekkor örültem, hogy az iroda nem volt messze. Mikor elbúcsúztunk egymástól, rohantam is a lifthez, és még véletlenül sem néztem vissza, pedig nagyon jól tudtam, hogy mindvégig nézett engem. Persze a lift alig akart leérni, ezért mégiscsak megfordultam, hogy intsek neki, mire ő megfordult az autóval, és elhajtott.

˜ ˚ ˜

Egész délután a Gáborral folytatott beszélgetésünkön gondolkoztam, és a régi emlékek folyamatosan mardosták az elmémet. Rájöttem, hogy nem mondtam neki igazat, mert ha nagyon akarnám, akkor biztosan bele tudnék szeretni, de az én bajom a nem akarás. Nincs szükségem a régi lemezre, az ismert rossz dolgokra, még akkor sem, ha Gábor egy remek ember, aki nagyon szeret engem.

˜ ˚ ˜

A kicsik ma formában voltak, mert annyira rosszak voltak, hogy alig lehetett velük bírni. Kegyetlenül lefárasztottak estére, aminek az lett az eredménye, hogy majdnem elaludtam, pedig Emmával megbeszéltük még előző nap, hogy ő egész héten lesz. Aztán mikor odaültem a géphez, egy e-mail fogadott, melyben közli, hogy sajnos nemhogy ma, de egyik nap sem lesz, max hétvégén, mert elfelejtette, hogy minden nap zh-t írnak.

Be kell vallanom, nagyon el voltam keseredve, mert nem szoktunk egy-két napnál hosszabb ideig meglenni beszélgetés nélkül, és most egy egész hét kiesik. Lehet, hogy ez nekik nem fog akkora szenvedést okozni, mint nekem, mivel ők együtt laknak, de én nagyon rosszul fogom viselni. Nem bírom az egyedüllétet, és ez az érzés le fog teperni. És most nem a magány fizikai oldaláról beszélek, hanem a lelkiről. Általában erős vagyok, sőt nem általában, hanem mindig, de az, hogy nincs mellettem valaki, és nem tudom megosztani a lányokkal a gondjaimat, bajaimat, örömeimet, az felőröl. Hiába vannak itt a gyerekek, akiknek rengeteg szépet és jót köszönhetek, ők mások. Barátokat és szerelmet nem pótolhatnak. Szerelmet, istenem, de rég éreztem ezt az érzést, de még hasonló érzelmeket sem váltott ki belőlem senki mostanság, és ha így folytatódik az életem, nem is fog.

˜ ˚ ˜

Eltelt három nap a hétből, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Most is itt fekszem a kanapén, magamba vagyok fordulva, és ezt utálom, mivel ilyenkor pörög az agyam ezer dolgon. Mivel tudnám elfoglalni magamat, vagy csak egy kis időre lekötni, de mindig rájövök, hogy nincs ilyen dolog. Nem köt le egyetlen egy film sem, ahogyan a sorozatok sem, olvasni most nincs idegzetem, este kilenc lévén meg a felsoroltakon és az alváson kívül egyetlen dolgot csinálhatna az ember, de partner nélkül ez is kilőve. Ekkor jön az, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyesztem magamat a posványban. Sajnos most sincs ez másképp, csakhogy a legrosszabb az, hogy a legelső dolog, amihez nyúltam, az az ital, de ennél is rosszabb az a tény, hogy ezt észre sem vettem. Ez akkor nem is volt baj, mert ismételten jó pár pohár után az agyam üres járaton zakatolt, és úgy zuhantam álomba, mintha tökéletes lenne az életem.

˜ ˚ ˜

Reggel kegyetlen fejfájással ébredtem, ráadásul késésben is voltam, amitől idegessé váltam, így a fájdalom nemhogy megszűnt, hanem erősödött. Az irodába érve egyre rosszabbul lettem, és tudtam, hogy ez így is marad, ezért beszéltem a főnökömmel, és a fennmaradó két napra szabadságot vettem ki. Először örültem neki, de otthon az üres lakás nyomasztani kezdett, és a sütés-főzés sem kötött le. Aztán megpróbáltam aludni, de sikertelennek bizonyult, és már nyúltam is volna a whiskys üvegért, de még nem tehettem meg, hogy iszom, mivel a gyerekekért el kellett mennem.

Mikor ez megtörtént, és már otthon voltunk, míg a kicsik randalíroztak, én folyamatosan egy pohár ital után sóvárogtam, de nem akartam, hogy lássanak inni, ezért nagyokat nyeltem minden egyes percben, de sajnos ez ingerültté tett. Sosem bántottam őket, sem szóval, fizikailag meg főleg nem, de sajnos most igencsak felemeltem a hangomat, amikor harmadjára szóltam rájuk. Láttam rajtuk a megdöbbenést, a félelmet, és fogalmam sem volt, hogy mit is mondhatnék nekik. Kérjek bocsánatot, vagy csak öleljem meg őket? Az egyik felesleges, mert úgysem értenék miért teszem, a másik elől pedig most elhúzódnának. Így hagytam hadd emésszék a történteket egy kicsit, de sajnos eléggé megrázhatta őket, mert fürdés után bevonultak a szobájukba, és befeküdtek az ágyukba. Azt hittem alszanak, de akárhányszor benéztem hozzájuk, csak forgolódtak.

Legszívesebben felpofoztam volna magamat, de ismételten a könnyebb utat választottam. A pohár fenekére nézni százszorta egyszerűbb volt, mint szembenézni az akadályokkal, a nehézségekkel és a tetteimmel. Az agyam próbált a jó útra terelni, de már késő volt, és a rosszat választottam. Féltem, hogy mi lesz ennek a végkimenetele, de minden egyes korttyal megszűnt a félelem, és beszippantott a megszokott sötétség.

˜ ˚ ˜

Péntek révén előre féltem a hétvégétől, főleg, hogy a csajok üzenetet küldtek, hogy nekik semmi kedvük hétvégén bulizni. A srácoknak ismét Dávidnál kellett volna lenniük, de eszembe jutott a jövő hét, így megbeszéltem vele, hogy most itthon maradnak, és majd a következő hétvégén mennek hozzá. Furcsa volt, hogy egyből belement, így arra következtettem, hogy programja lesz, ahol vagy egy barna, vagy egy szőke csaj játssza a főszerepet. Belegondoltam, neki mennyire könnyű. Igaz én harcoltam a gyerekekért, és most is így tennék, de akkor is, neki mi problémája van. Semmi! Amikor elviszi a gyerekeket, le merem fogadni, hogy lepasszolja őket az anyjának, aki persze örül, hogy láthatja őket, de ennek nem így kellene lennie. Ő az apjuk, velük kellene lennie, de nem teszi ezt. Egy kis ideig tűröm ezt, de ha egyszer elszakad a cérna, akkor lesz ennek hangos visszhangja. De elég, nem is akarok Dávidra gondolni, mégis a gyerekekkel kapcsolatban ott leng az arca, ami remélem egy idő után halványodni fog. Végleg sosem fog eltűnni, de nem is szabad azt engedni.

˜ ˚ ˜

Fél ötig kínszenvedés volt az otthon töltött idő, aminek nagy részét nem is töltöttem otthon, mivel elmentem vásárolni. Már régóta szerettem volna a nappali sarkába egy bárpultot, amire jó pár hónapja gyűjtöttem a pénzt, és most kipótolva a prémiumból, meg is tudtam venni. De ettől még nem bárpult a bárpult! Kellenek poharak, egy kis hűtő, ami szerencsére van, de belevaló is szükséges. A szeszes ital soron sétáltam, és nem tudtam eldönteni, hogy mit is kellene venni, mivel alig iszom meg csak pár fajta italt, így vettem azokból, amiket szeretek, meg amiket a lányok szeretnek, meg pár olyat, amit mondjuk vendégeknek adnék, habár nem hiszem, hogy erre szükségem lesz. Aztán megakadt a szemem egy sörcsapolón. Igazán nem szeretem a sört, de néha napján egyes ételekhez egy jó pohár hűtött sör nagyon jól esne, így a kosaramba került, ahogyan hat darab pohár is, ami hozzá járt ajándékba. A kasszánál pedig nagyot néztem, mert nem annyit fizettem, amennyit kalkuláltam, hanem jó pár ezerrel kevesebbet, aminek kimondottan örültem. Hazafelé még beugrottam a fodrászomhoz, hogy megbeszéljek vele egy időpontot, és szerencsémre egy hölgy lemondta, így ott ragadtam, de egy szuper frizurával lettem gazdagabb. A kicsik meg is jegyezték, hogy nélkülük mentem hőn szeretett fodrászukhoz, de elmagyaráztam nekik, hogy most egyiküknek sincs szüksége hajvágásra. Otthon azért még duzzogtak egy kicsit, de a kosár tartalmát pillanatok alatt kiürítették. A kamrában mindig volt nasi, amit chips, csoki, cukor, nyalóka vagy más finomság tett ki. Igaz, ezek el voltak dugva, így csak akkor jutottak hozzá, amikor tőlem kapták, és jó gyerekek lévén sosem kutattak. Aztán estefelé ismét elszabadult a pokol, és a rosszaság a tetőfokára hágott, amit most furcsa mód jól viseltem, pedig hiányzott az ital. Az elmémbe úgy vésődött bele az illata, az íze, a pohár és az üveg formája, mint valami kísértet, és nem tudom, hogy valaha ki fogom-e tudni onnan törölni. Folyamatosan ezen gondolkodtam, és észre sem vettem, hogy a gyerekek elaludtak a földön a sok rohangálás közepette. Nem volt szívem felkelteni őket, hogy fürödjenek, ezért ma kimarad ezen tevékenység, így egyesével bevittem őket a szobájukba, ahol folytatták tovább a szuszogást.

Ezután péntek lévén az egyik tehetségkutató ment a tévében, és arra jutottam, hogy most megnézem, hiszen jövő hét pénteken mi is ott leszünk, és élőben hallgathatjuk meg a versenyzőket. Aránylag tudtam, hogy kik szerepelnek benne, de azért nem voltam teljesen biztos magamban. A zsűritagok közül Eszenyi Enikőtől feláll a hátamon a szőr, ahogyan Friderikusztól is. Pressert egy őszinte embernek tartom, Mester Tamásról pedig megvan a magam kis személyes véleményem, vegyítve sok fantáziával. Szeretem a hangját, ahogyan a dalai stílus –és szövegvilágát is, ezért is vagyok annyira kíváncsi rá, hogy milyen ember lehet igazából. Remélem nem fogok csalódni, habár valahol lehet nem is érdekelne. Na jó, ez mekkora hazugság volt. Nagyon is mellbe vágna, ahogyan mindenki mást is. Az emberek nagyon nehezen fogadják el azt, ha egy számukra érdekes személy nem olyan, amilyennek ők elképzelték, és ilyenkor vagy teljesen megszűnik a vonzalom, vagy megpróbálják formálni az illetőt. De ha jobban belegondolok, az utóbbi kevésbé szokott megtörténni, mert a többség nem harcol, hanem inkább mást keres, aki talán megfelel annak a képnek, amilyennek kellene lennie.

˜ ˚ ˜

A műsor már vagy negyed órája ment, amikor csörögni kezdett a telefonom. Mikor felvettem az asztalról, a kijelzőn az ismeretlen felirat villogott. Na az ilyen hívásokat nem szoktam felvenni, pláne nem este kilenckor, de most volt egy olyan érzésem, hogy fontos lehet. Szerencsére nem tévedtem, mivel egy ismerős hang szólalt meg a túloldalon, aminek az lett a végeredménye, hogy rohantam ki a kapuhoz. A lányok álltak kint kezükben egy-egy pizzával és sok-sok nasival, meg üdítővel. Elsőre nem is fogtam fel, hogy kaput kellene nyitnom, de Claire gyorsan kizökkentett a meglepettségemből.

- Mira, tudom, hogy meg vagy lepve, de nem gondolhatod, hogy átmászunk a kerítésen.

- Tőlem? Akkor megvárlak titeket bent – mondtam, majd indultam volna befelé, de gyorsan inkább visszafordultam, és már nyitottam is ki nekik a kaput. – Gyertek, de halkan, mert a kicsik alszanak. – Mikor beértünk, és a sok holmi, amit hoztak, a helyükre került, a pizzás dobozok pedig ki a nappaliba, ahol neki is ültünk enni, azért elkezdtem kérdezősködni. – Lányok, mondjátok, hogyan kerültetek ti ide? És kíméljetek attól a választól, hogy kocsival. – Láttam, hogy Emma arcára ráfagy a mosoly, mert volt egy olyan érzésem, hogy ezt akarta mondani, így sajnos megelőztem.

- Tudod, úgy gondoltuk, hogy meglátogatunk, mivel egész héten nem találkoztunk, és nem is beszéltünk. De látom talán rosszkor jöttünk – mondta mosolyogva Claire, miközben a tévére nézett, ahol éppen Mester Tamás véleményezte az egyik versenyzőt.

- Nem, pont jókor jöttetek. Örülök nektek, de Emmának nem kellett volna hazautaznia? – néztem a lányra, aki éppen beleharapott a pizzába, majd hevesen a fejét rázta, és megpróbálta gyorsan lenyelni az ételt.

- Megbeszéltem anyával, hogy két hét múlva megyek csak haza, mivel következő héten is fent leszek, mert szívszerelmed hátát kell majd néznünk – mondta gúnyosan, de azért a pajkos pimaszság ott bujkált a hangjában.

- Ha nem szeretnél jönni, akkor nem kötelező. Biztos találok valakit, aki eljön majd velünk, ugye Claire? – kérdeztem szőke barátnőmet, aki feltett kezekkel jelezte, hogy ő ki akar maradni ebből az egészből. – Legalább mondhatnál valamit – vágtam vállba egy párnával, amire a válasz egy vállba bokszolás volt. – Te, ez fájt! – dörzsöltem meg a bőrfelületet, ami egy percre tényleg lezsibbadt.

- Mióta vagy te ilyen puhány? – szaladt ki Claire száján a mondat, amire úgy felkaptam a fejemet, mintha valami csúnyát mondott volna, de meglesz ennek a büntetése, ami ebben a pillanatban következett be, mert taszítottam rajta egy nagyot, ő pedig a kanapé előtt landolt.

- Uh, basszus, ne haragudj. Nem akartam ekkorát lökni rajtad – nyújtottam felé a kezemet segítség gyanánt, mire ő rántott rajtam egyet, így ráhasalt a a szőnyegre. Ezután alig bírtam felállni, mert annyira röhögtem, hogy majd megfulladtam, ahogyan a lányok is. Aztán egyik pillanatról a másikra következett be a kínos csend.

- Mira, ezt szánt szándékkal tárolod itt? - emelte elém a whiskys üveget Emma, és láttam, ahogy összenéznek Claire-rel.

- Igen, ha azt nézzük, mert éppen inni akartam egy pohárral, mikor hívtatok? – vágtam rá a kérdésére a választ, ami igaz volt, de csak én tudtam, hogy részben. Mégis volt valami Claire nézésében, ami nem hagyott nyugodni. – Tényleg kértek valamit inni?- váltottam hirtelen témát.

- Én kérek – állt fel Emma, miközben elindult utánam a bárpulthoz.

- Mióta van neked…

- Ma óta. Tudod, hogy mindig is szerettem volna, és míg a kicsik az óvodában voltak, addig én elmentem és megvettem. Sőt vásároltam egy csomó piát is, főleg olyanokat, amiket ti is szerettek. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar lesz alkalmam felbontani valamit.

- Én nem kérek most alkoholt, elég volt egy időre – ült az egyik székre Claire.

- Nekem is – helyeselt Emma.

- Akkor mit kértek? Szinte minden van, a szénsavastól kezdve a gyümölcslevekig – mondtam, majd felsoroltam a választékot, miközben három poharat tettem a pultra. A lányok nem sokat vacilláltak, így gyorsan választottak, majd visszaültünk a kanapéra.

Az este nagyon jó hangulatban telt. Fél szemmel néztük a megasztárt is, és mindegyikünk kiválasztotta a kedvencét, de nekem Claire viselkedése egy kicsit furcsa volt. Lopva figyelt engem, és nem tudtam, hogy miért. Sosem csinált még ilyet, és ez egy kicsit idegesített, mert igaz, hogy figyelünk a másikra, de sosem visszük túlzásba. Na, de mindegy is, mert én boldog voltam, hogy eljöttek hozzám, és a gyerekek is nagyon fognak örülni, mert kiderült, hogy maradnak a lányok egész hétvégén. Ezért míg ők kint beszélgettek a vendégszobában, megágyaztam nekik. Szerencsére két egyszemélyes ágy volt bent, amik igaz össze voltak tolva, de azt mondták nekik megfelel, így már húztam is fel nekik az ágyneműket, majd kaptak egy-egy törölközőt. Mivel lent is volt fürdőszoba, akkor mennek el fürdeni, amikor szeretnének. Ezt el is mondtam nekik, de teljesen el voltak varázsolva, és belefeledkeztek a beszélgetésbe, ezért hagytam is őket. Aztán azt vettem észre, hogy egy-két óra elteltével mindhármunknak nyúlik a szája és egyre sűrűbben ásítozunk, ezért ők is és én is elmentünk aludni.

4. fejezet - Gyertyaláng

MIRA SZEMSZÖGE:

Dorián mosolygott egyet a válaszomon, utána pedig megcsókolt, és miután az ajkai elváltak az én ajkaimtól, megfogva kezemet az asztalunkhoz húzott. Mikor odaértünk, a lányok a „Mi megmondtuk!” mosolya fogadott.

- Azt hiszem, mi is indulnánk, mert fáradtak vagyunk, és mire innen hazaérünk – szólalt meg Emma, és elkezdett szedelődzködni. Nem hagyhattam, hogy egyedül menjenek haza, de Doriánnak sem akartam azt mondani, hogy „Bocsi, de sajnos a ma éjszaka még sem jó!”, aztán míg ezt végig gondoltam, már tudtam is a megoldást. A táskám oldalából előkotortam a telefonomat, és kimentem a friss levegőre, ahol már tárcsáztam is a jól ismert számot.

- Szia Gábor! – köszöntem a fiúnak. – Mondd, hogy dolgozol.

- Szia Mira! Még dolgozom, de nem sokáig, egy utolsó fuvarra várok.

- Tökéletes! Lehetnék én, vagyis két barátnőm az utolsó utasaid?

- Persze, tudod, hogy úgyis szeretem úgy lezárni a napot, hogy ismerőst viszek. Hol vagytok most?

- A Fat Mo’s-ban, de tudnod kell, hogy…

- Mennyit ittak a lányok? – kérdezte, pedig még be sem fejeztem a mondatot.

- Nincsenek berúgva, de jól érzik magukat, viszont ilyenkor a nyelvük olyan, mint a borotva, ezért ki fognak készíteni.

- Edzett vagyok már, hidd el, megbirkózom velük. Nemsokára ott is leszek, mert nem messze vagyok tőletek.

- Akkor már pakolunk is, és kint fogunk várni – mondtam, majd bontottam a vonalat, és bementem. – Lányok, iparkodjatok, mert mindjárt itt lesz a taxi – szóltam nekik, de nem igazán hatódtak meg ezen. – Csajok, ne csináljátok már, kapkodjátok magatokat. – Ez megtette a hatását, és míg ők készülődtek, addig én fizettem, majd elindultunk kifelé, ahol már messziről láttam az ismerős autót, ami le is parkolt közvetlen mellettünk. Gábor kiszállt, én pedig megkerülve a kocsit, köszöntem neki, két puszit nyomva az arcára.

- Szia! Életet mentettél most. Jövök neked egyel.

- Nem csak egyel – mosolygott.

- Csak szeretnéd – incselkedtem vele. – Csajok, beszállnátok végre? – fordultam a lányok felé, akik még mindig ugyanott álltak, majd kinyitották az ajtót, és bekúsztak a Mercédesz puha ülésére. – Vigyázz rájuk, légy szíves – kértem a fiút.

- Rendben. Az ajtóig fogom kísérni őket – ajánlotta fel a szolgálatait.

- Megtennéd? – nyílt tágra a szemem, a válasz pedig egy széles mosoly volt, és ekkor valaki bentről leengedte a bal oldali ablakot.

- Mira, húzzál már, és ne minket pesztrálj! Ezerszer jobb dolgod van neked ma estére – szólt ki Claire.

- Tényleg, te hogy mész ma haza? – kérdezte Gábor hirtelen.

- Sehogy, itt töltöm az éjszakát – válaszoltam, és a tekintete ekkor Doriánra siklott.

- Oh, értem. Akkor ezek szerint sikerült elválnod?

- Igen, csak azóta nem találkoztunk, így nem tudtam neked elmesélni. A gyerekek is velem maradtak.

- Akkor ha jól gondolom, ők most Dávidnál vannak – állapította meg, én pedig a fejemmel jeleztem a választ, majd az ablakhoz hajoltam.

- Emma, ezer meg egy szemed Claire-re, és ha bármi gond van, akkor telefonálj. És zárj be minden ablakot és a teraszajtót.

- Hé, nem is vagyok ma éneklős hangulatban – szólt ki szőke barátnőm az autóból.

- Az lehet, de a másodperc tört rész alatt tudsz olyan idegtépő dolgokat kitalálni, hogy még a Cunami sem rombolt olyan gyorsan – hajoltam az ablakhoz. – Ezért ha lehetséges, akkor ne balettozz a párkányon, vagy éppen az erkély korlátján, megspékelve mindezt énekléssel, te Oroszlán Szonja.

- Nyugi Mira, és menj már. Nem lesz semmi baj, szerintem amint ágyat lát, bedől abba, és holnap délig fel sem fog kelni – nyugtatott Emma. Ma nagyon furcsa ő nekem, főleg most. A szemeiben fájdalom tükröződik, az arca szomorúságot sugároz, és ez az összkép valahonnan nagyon ismerős nekem. Ezután elköszöntem tőlük, Gábor pedig már indult is. Dorián türelmesen várt, és mikor felé fordultam, addigra már a hátam mögött volt. Egy szót sem szólt, és ezt most a legjobbkor tette. Ma este nem akartam gondolkozni, ma át akartam magamat adni egy olyan érzésnek, amit csak egy egyéjszakás kaland adhat, ahol nincsenek érzelmek, nincsen finomkodás, nincsen szégyenérzet, csak a színtiszta vágy. Ma csak a férfi van, akivel egy heves éjszakát akarok eltölteni.

Öt háznyira mentünk csak, ahol a férfi beütötte a kódot, majd lifttel felmentünk a legfelső emeletre. A lakásba lépve időm sem volt körbenézni, mert a hátam a hideg ajtónak vetődött, ahogyan a fejem is, a combomon pedig ujjak araszoltak felfelé, miközben a számat sürgető ajkak keresték. Így táskámat leeresztve a vállamról a padlóra ejtettem azt, és kezeim a férfi mellkasát simították végig. Az ő érintései nem voltak lágyak, de messze álltak a durvától, viszont mikor a blúzomat a legfelső gomb felett szétfeszítette, és a kör alakú műanyagdarab a parkettán landolt, ujjaim a csuklója köré fonódtak, majd a füléhez hajoltam.

- Ha nem akarod a fél reggeledet gombvarrással tölteni, akkor finomabb leszel – suttogtam.

- Reggel? – kérdezett vissza, és a szó kimondása közben, szó szerint láttam, ahogy átfut az arcán a saját kérdésének végkifejlete. Ahogyan ezután rám nézett, megszűnt az a varázs, amiért tulajdonképpen a lakásában voltunk. Egy pillanat alatt döntöttem, majd felvettem a táskámat, és a kezem már a kilincsen volt, mikor meg akart szólalni.

- Nem érdekel, hogy mit akarsz mondani. Sőt, az igazság az, hogy ha jól belegondolok, a szemeden kívül nem igazán fogott meg benned semmi más. De ha nem így lenne, és a kislábujjadtól a fejed búbjáig tetszenél, a megnyilvánulásodtól hánynom kell – mondtam, majd kiléptem az ajtón, és máris a lifthez szaladtam, hogy hívjak egyet, mégis a lépcsőn indultam el.

Nem tudom, hogy jól tettem-e, csak annyi volt biztos, hogy hallottam egy ajtót nyílni, utána pedig visszacsukódni, így gyorsítottam a tempómon, majd kilépve a friss levegőre mélyen beszívtam azt.

A telefonom a táskám legalján volt, és azt sem tudtam, hogy hogyan került oda, de nem is érdekelt. Az utoljára hívott számot kerestem, és már nyomtam is le a hívás gombot. Furcsa volt, hogy sokáig csörgött, mert Gábor általában a második-harmadik csengetésnél fel szokta venni, de most nem ez történt, aztán még mielőtt kinyomtam volna, beleszólt a telefonba.

- Hallo! – mondta, és ezt még inkább furcsálltam, mert benne van a számom a telefonkönyvében.

- Szia! Mira vagyok. Leadtad már a műszakot? – kérdeztem tőle, de a háttérzajból ítélve biztosan igen.

- Szia Mira! Sajnos már igen, éppen a haverokkal sörözgetünk. Valami baj van? Neked most éppen, nem.

- De, éppen igen. Ne kérdezz semmit, kérlek, viszont meg tudnád mondani, hogy kit tudnék hívni, mert minél előbb haza szeretnék jutni.

- A hangod nem hangzik valami jól! Figyelj, mindjárt felhívok valakit, és ő elmegy érted. Merre vagy?

- A Fat Mo’s elé érek mindjárt. Gábor, köszönöm!

- Nincs mit, ha nem ittam volna, magam mennék érted. Viszont amint megérkezik a taxi, azonnal hívj fel – utasított, majd rábólintva a kérésére, letettem a telefont, ami fél pillanat múlva már csörgött is. – Mira, Sanyi fog érted menni, ő egy idősebb pasas, de hidd el, gyorsan haza fogsz érni.

- Még egyszer köszönöm, remélem gyorsan ideér, mert szabadulnék innen. Várj, neki is Mercije van? – kérdeztem, és mire megkaptam a választ, a kocsi megállt mellettem. – Ez gyors volt, de tényleg, úgyhogy most megyek. Jó éjszakát. Uh, majd el felejtettem! – szólaltam meg, miközben beültem a kocsiba – Tartsd egy pillanatra – kértem, majd köszöntem a sofőrnek, és elmondtam a címet. – Mi volt a csajokkal? Sikeresen hazaértetek? Nem idegeltek ki?

- Nem, habár Claire-nek tényleg éles a nyelve, de gyorsan hazaértünk, úgyhogy mielőtt nagyon kiakasztott volna, addigra már az ajtó előtt álltunk, utána pedig búcsút vettünk egymástól. Emma viszont egy aranyos csaj, nem mintha Claire nem lenne az. Viszont azt vettem észre, hogy szomorú valami miatt.

- Igen, ezt én is észrevettem, de nem tudom, hogy miért. Viszont most leteszlek, mert fáradt vagyok, meg szörnyű volt az elmúlt tizenöt perc. De valamikor leülhetnénk beszélgetni, mint régen a suliban.

- Ez egy jó ötlet. A suliban nagyon jó volt a kapcsolatunk, és nagyon sajnáltam, hogy az élet elsodort egymástól minket.

- Ez igaz, de a véletlen folytán ismét találkoztunk, és ez a fontos. Na menj, és folytasd tovább a sörözést, a haverok már biztos várnak.

- Oké, megyek is. Szia, és Mira, vigyázz magadra! – búcsúzott el tőlem, majd mikor én is megtettem ezt, bontottam a vonalat.

Hátradőltem az ülésen, és mikor behunytam a szememet, Dorián arca villant be, amitől elöntött a méreg. Híve lennék én az egyéjszakás kalandoknak, de nem az ilyeneknek. Felmegyünk a lakásba, dugunk egyet, utána pedig a nem ott lakó fél szedi a cuccait és megy amerre lát? Erre nekem nincsen szükségem, főleg, hogy végigdolgoztam az egész napot, az alkohol is még jobban rásegített a fáradtságra, és a szex is tett volna rá még egy lapáttal, ami teljes kiütést jelentett volna. Ilyenkor az ember csak egy puha ágyra vágyik, nem pedig arra, hogy még haza kelljen mennie. Sőt a másik ember is lehetne annyira toleráns, hogy ebbe belegondol, és majd reggel vesznek búcsút egymástól. Na ez nekem nem jött össze, de így belegondolva nem is bánom.

A sofőr tényleg gyorsan vezetett, így nemsokára be is értünk lakóhelyemre, és ekkor előre szóltam neki.

- Jobb oldalon lesz nemsokára egy éjjel-nappali, kérem, álljon meg ott – mondtam, és a következő percben már le is parkolt. – Mindjárt jövök – jelentettem ki, miközben kiszálltam, majd bementem a boltba. Nem volt bent senki, és a pulthoz sétálva egy fiatal lány fogadott, akitől kértem egy üveg whiskyt, majd mikor fizettem volna, rájöttem, hogy inkább kettőt vinnék, aztán tényleg fizettem, és mentem vissza az autóhoz. A bolttól már nem laktam messze, így a sofőr kis idő múlva megállt a ház előtt, én pedig felé nyújtottam a törzs utas kártyát, meg a pénzt, utána pedig kiszálltam, miután a plasztikot a pénztárcámba tettem.

A lakásba érve lerúgtam a cipőmet, a táskámat a kanapéra dobtam, majd a konyhába sétáltam. A whiskys poharat az egyik kinti szekrényben hagytam, így kivéve onnan háromnegyedig töltöttem azt, hogy a jégnek is maradjon hely. Az üveg nyakát körülfogva besétáltam a nappaliba. A táskámat lelöktem a földre, és elhelyezkedtem a puha bőr ülőalkalmatosságon, és a távirányítót lekaptam az asztalról. Nem hittem, hogy lesz normális műsor a tévében, és igazam is lett. A kedvenc sorozatomról is lemaradtam, amitől még rosszabb lett a hangulatom, így felálltam, és a számítógéphez sétáltam. Rövid keresgélés után megtaláltam a pendrive-omat, amire tettem pár filmet, de a romantikusok most kilőve. Aztán mikor már a második filmet néztem, rájöttem, hogy minden filmben van romantika, még a horrorban és a thrillerben is. Nem értettem, hogy miért van ez, aztán végiggondolva megállapítottam, hogy az embereknek ez kell, vagyis a remény. Hiszen egy tragédia, a fájdalom, a félelem tud csak igazán összekovácsolni embereket, mert közben mindkettőben a remény él egy szebb jövővel kapcsolatban. Rózsaszín álom, vattacukorszerű történeket, hol marad a kőkemény valóság? A mindennapi munka a megélhetésért, küzdelem a borús napok ellen, harcolni a mindig elénk gördülő akadályokkal, magyarul a jég hátán is megélni. Ezért ilyen a világ, mert mindenki a tökéletességet, a boldogságot kergeti mindenáron, és ezt is úgy, hogy véletlenül se árnyékolja azt be fekete felhő, mert a legkisebb akadállyal sem tudnak, vagyis akarnak megküzdeni. És a legrosszabb, hogy ilyen élet nem létezik, nem repül bele a sült galamb csak úgy az ember szájába, hiszen azt meg kell fogni, meg kell tisztítani, és utána kisütni, sőt a megevése is rengeteg rágást követel.

Már nem is néztem a filmeket, csak háttérzajnak hatottak a párbeszédek, a zene. A poharamat viszont annál inkább töltögettem, és visszagondoltam a gyerekkoromra, majd a múltamra. Anyám rengeteget ivott, és iszik is. Sosem részeg, de ha nem kap napi szinten piát, elborul az agya, és az alkohol hiányának kimutatható jelei megfigyelhetők. A hangulatváltozások, a kéz remegése, a depressziós körérzet, mind-mind ezt mutatják. Apámnak már rég ott kellett volna őt hagynia, mégsem teszi, mert egy beszari alak. Pedig lenne hová mennie, lenne miből megélnie, mégsem teszi. És azt, hogy miért, arra nem tudok rájönni, hiszen nem is szereti. Talán ezt hívják megszokásnak, vagy nem is tudom minek, de a lényeg, hogy én évek óta nem láttam őket, pedig egy helyen élünk, pár utcányira egymástól. Nekem elegem lett, és léptem, először albérletbe költöztem, ahol nadrágszíjat összehúzva, de legalább egyedül voltam, aztán odaköltözött az egyik barátnőm, és így egy kicsit lazíthattam azon a szíjon. Majd megismertem Dávidot, akivel a házasságunk első évei nagyon jók voltak, és soha semmiben nem szenvedtünk hiányt sem én, sem a gyerekek. Aztán az évek múlásával a pénzért megvehető dolgok, a komfort, a játékok, a szép ruhák mind megmaradtak, csak egy valami hiányzott, mégpedig a boldogság. A gyerekek ebből még nem érzékeltek semmi, mert kicsik elsősorban a kézzel fogható dolgoknak örülnek, és a szeretetet tőlem duplán is megkapták. Viszont ha nagyobbak lesznek, és nem az lesz nekik a fontos, hogy kapjanak az apjuktól egy új ruhát, vagy egy pár méregdrága cipőt, hanem az, hogy le tudjanak vele ülni beszélgetni, vagy csak érezzék azt, hogy Dávid szereti őket, akkor ez nem lesz meg, és én már ezt nem fogom tudni pótolni. De remélem, hogy addigra lesz mellettem valaki, aki elfogadja őket, és ha nem is teljes mértékben, de valamennyire meg fogja nekik tudni adni ezt, és nekem is. Mert most is ez hiányzik, pedig nem lehet okom panaszra. Rá kell jönnöm, hogy a pénz hiánya mellett a második legnagyobb tényező, ami az embereket megkeseríti, a magány, még akkor is, ha mondjuk házasságban élnek. Miközben gondolkoztam, majd egy üveg whiskyt elfogyasztottam, és éreztem, hogy zsibbad az agyam, ezért ha gondolkoznék is, nem menne. Így beteljesedett, amire vágytam, az öntudatlanság, az, hogy ne kelljen a fájó dolgokon agyalnom, vagy marcangolnom magamat.

˜ ˚ ˜

Claire! Claire! Ez a csengőhang hozzá tartozik – gondoltam magamban, miközben feküdtem az ágyban és a fejem zakatolt az éles hangtól. A francba! Mira, Claire hív! - jött a felismerés, és majd kiesve az ágyból - mert hát azt hittem, ott vagyok, de nem – koppantam a földön. Megrázva fejemet tudatosult bennem, hogy elaludtam a kanapén, a telefon is még mindig csörgött, így odakúsztam, kivettem a táskámból, és kegyetlen fásult hangon szóltam bele.

- Reggelt! – köszöntem, de időm sem lett volna mást mondani.

- Mira, a rohadt életbe, hogy nem vetted fel! Tudod, mióta csörgetlek? Figyelj, valami baj van Emmával – hadarta el, és ekkor a szemeim úgy kipattantak, mintha valami serkentő injekciót kaptam volna.

- Mi történt?

- Fogalmam sincs, mikor felkeltem, be akartam menni, de zárva van az ajtó, síri csend van nála, viszont folyamatosan sír, ráadásul beengedni sem akar.

- Már tegnap sem stimmelt vele valami, és olyan ismerősek voltak a fájdalmas vonásai…Claire, hányadika van? – kérdeztem, és megkapva a választ, már fel is álltam, és a szobába rohantam. – Figyelj, amilyen gyorsan csak tudok, elkészülök, utána azonnal indulok.

- Mira, megmondanád, hogy mégis mi a baja? – remegett meg Claire hangja.

- Ma van az édesapja halálának az évfordulója, és ezt mi teljesen elfelejtettük. Én viszek mindent, és ahogy odaértem, már nem lesz gond. Igaz, nem hiszem, hogy fogunk aludni este, de megoldjuk. Most viszont megyek, mert még a bevásárló központba is be kell ugranom, körülbelül egy órán belül ott leszek. Ha bármi fejlemény lenne, azonnal hívj! – adtam ki az utasítást, mert aggódtam Emmáért.

A zuhanyozás nem tartott sokáig, ahogyan a ruháim felkapkodása sem, majd a táskámba bepakoltam kétváltásnyi ruhát, és indultam is. Egész úton pörgött az agyam, hogy mit is kell vennem, mivel nem szerettem volna semmit sem kihagyni. Először megvettem az üdítőket és a rágcsálnivalót, majd a zöldségeket, a gyümölcsöt, a rizst, és a végére maradt a hentes áru és a fagyasztott termékek, a fagylalttal karöltve. Viszont mikor elindultam a pénztárhoz, a legfontosabbat majdnem elfelejtettem, így a háztartási sorhoz sietve három fahéjas illatgyertyát emeltem le a polcról. Szerencsére nem állt senki előttem a kiszemelt kasszánál, így gyorsan végeztem, majd kifelé haladva megláttam egy virágboltot, ahová be is mentem. Reméltem, hogy a kocsit nem fogják eltolni, de szerencsére teljes rálátásom volt bentről. Három szál rózsát kértem a hölgytől, egy hosszú szárú vöröset és két fehéret, amiket csak selyempapírba tekertettem be. Ezzel mindent meg is vettem, amire szükségem volt, majd miután bepakoltam a kocsiba, a végleges úti célom felé vettem az irányt.

Szerencsére nem volt nagy a forgalom, így fennakadások nélkül haladhattam a városban. Igaz féltem, hogyha megállít egy rendőr, és valamilyen oknál fogva megszondáztat, tuti, hogy ugrik a jogsim három hónapra, de ez nem történt meg. A lányok lakása előtt alig akadt parkolóhely, viszont valaki éppen akkor indult, mikor másodjára kerültem meg a tömböt, így szinte közvetlenül a bejárat előtt tudtam megállni. Ekkor felszóltam Claire-nek, hogy jöjjön le segíteni, mert egyedül nehézkesen cipeltem volna fel a vásárolt holmikat. A kocsiban mindig van bevásárló szatyor, meg kosár, így míg szőke barátnőm leért, addigra mindent be is pakoltam ezekbe, a könnyebb felhordás érdekében.

- Szia Mira! – köszönt Claire, miközben a kocsi csomagtartóját rendeztem.

- Szia! Helyzet? – kérdeztem tőle, de nem válaszolt, csak a fejét csóválta, ezért gyorsan kézbe vettük a csomagokat, és elindultunk felfelé.

A lakásban mindig tisztaság uralkodott, hiszen mindkét lány szerette a rendet. Emma mondjuk porszívózni és mosogatni nem szeret, de vasalni annál inkább. A munkákat folyamatosan megosztják, így mindenkinek kötelező megcsinálnia mindent, ha rá esik a sor. Most elsősorban a konyhára volt szükség, így ott pakoltunk le. Claire felajánlotta, hogy segít elkészíteni az ételeket, és ezért hálás voltam neki. Emmának direkt nem akartam szólni, mert úgyis tudta nagyon jól, hogy itt vagyok, és ha úgy érzi, akkor ki fog jönni. A menü sült csirke, rántott karaj, sült krumpli és mexikói köretes rizs lesz, sima és tejfölös uborkasalátával. Levesnek meg csak egy kis zöldséglevest szántam, mivel a főétel elég laktató lesz. Vettem egy csomó gyümölcsöt is, amikből finom süteményeket lehetne készíteni, de idő hiányában turmix lesz a többségből, csak az őszibarackot használom fel, egy barackos-túrós pitéhez.

Míg én a hússal voltam elfoglalva, addig Claire a leveszöldségeket pucolta, utána pedig a krumplit. A csirkét befűszereztem, a karajt bepaníroztam, a krumplit felhasáboztam és vízben hagytam. A levest feltettem a gáz egyik hátsó égőjére, mert annak nem kell sok odafigyelés, mellé került az előfőzött, tasakos rizs vize. A csirkét ezután betettem a sütőbe, és a fritőzt pedig Claire kapcsolta be. Igaz, én nem szeretek abban sütni, de hely hiánya lévén ez maradt. Végül megcsináltuk az uborkasalátát, amit Claire a tökéletesség érdekében bőszen kóstolgatott. Jókat nevettünk, miközben készültek az ételek. A csirkének hamar megéreztük az illatát, meg a rántott húsnak is, és ekkor nagyot kordult a gyomrom. Tegnap délután óta nem ettem semmit, és ezt most kezdtem igazán megérezni, hiszen a fejem az egyik pillanatról a másikra kezdett el fájni. Így a táskámból előkotortam egy aszpirint, amit bevéve reménykedtem a gyors hatásban.

- Kész vagyunk mindennel, már csak a húsok sülnek, meg a krumplit kell kisütni, ezért ülj le, és mesélj – húzott Claire az egyik székre.

- Ne izgulj ennyire, mert nem történt semmi – mondtam, és a szemei ekkor az arcomat fürkészték. – Nem viccelek, Claire, nem történt semmi, mert fél pillanat alatt eltűnt a varázs.

- Mégis mi történt, ami miatt…

- Másképp képzeltük el a dolgokat, és nekem az ő elképzeléseire nem volt szükségem – válaszoltam, mielőtt feltette volna a kérdést, de még mindig kerek szemekkel nézett rám. – Én ott szerettem volna tölteni az éjszakát, és reggel hazamenni, de a reggel szó hallatára az összes arcizma megmerevedett, így hátat fordítottam, és ott sem voltam.

- Ne haragudj, Mira, de mire számítottál? – csattant fel szőke barátnőm. – Tudhattad volna, hogy ez lesz.

- Látod, ebben nem értünk egyet, mert igen, vannak azok a fajta kalandok, amikre te célzol, de vannak, ahol azért tolerálod azt, hogy az éjszaka közepén vagytok, és nem kellene mondjuk a másikat a szex után kivágni a lakásból. Mert attól, hogy reggel együtt ébredtek, még nem fogadtatok egymásnak örök hűséget. De hagyjuk is, mert kurvára felidegesített Dorián.

Tudtam, hogy Claire nem fog velem egyetérteni ebben a témában sosem, így felálltam, és megnéztem a húsokat. A csirke már készen volt, a rántott hús utolsó darabjait is ekkor szedtük ki, helyére pedig a krumpli került, ami hamar meg fog sülni. A rizs már össze volt öntve az alappal, így már csak a tálalás maradt. A süteményt kitoltuk estére, mert a csajoknak volt otthon másfajta finomság.

Ott ültem a széken, velem szemben Claire, és most nem tudtam elviselni a feszült csendet, ezért inkább megkértem, hogy terítsen meg. Az asztal közepére pedig az egyik fahéj illatú gyertya került, ami biztosan kicsalogatja Emmát. És igazam is lett. Mikor már vagy öt perce égett a viasz és árasztotta magából a kellemes fűszer illatot, barna hajú barátnőnk kikukucskált az ajtón, utána kiment a fürdőszobába, de még így felfrissítve magát sem tudta elrejteni a duzzadt, vörös szemeit. Mikor asztalhoz ült, szedtem neki is, mert elnézve őt, nem sokat aludhatott. A leves biztos voltam benne, hogy jót fog tenni neki, ezért egy jó adagnyit kanalaztam elé. Aztán nem szólt egyikünk sem, csak néma szemlélői voltunk a múló időnek. Mondhatom azt, hogy degeszre ettük magunkat, mert a kaja nagy része elfogyott, majd leültünk a nappaliban a kanapéra, amit két pillanat alatt ággyá nyitottunk. Emmán láttam, hogy próbálja magába fojtani az érzelmeit, de a könny és a fájdalom ott tükröződött a szemeiben, akárhányszor ránéztem. Ezért fogtam magam, bementem a szobájába, és felkaptam az ágyáról az édesapja fényképét, amit letettem a gyertya mellé, amiből még egyet gyújtottam, így azok közrefogták a fa keretet. Majd a számítógéphez léptem, és megkerestem rajta az amerikai himnuszt, és ahogy elindult volna, le is állítottam, aztán a konyhába sétáltam. A három rózsa egy kisebb vázában volt a földön, de most máshol volt a helyük.

- Emma, én nem tudom, hogy mit érzel most, mert nem vesztettem el senki hozzám igazán közel állót, de tudom azt, hogy mit éreznék, ha bármelyikőtöket elveszteném. Ezért inkább sírd ki magad egyszer alaposan, mintsem folyamatosan gyötörd magad. Mi nem ismertük édesapádat, de egy arany ember lehetett, az emlékeidből ítélve. De a legjobban azt sajnálom, hogy akkor, amikor meghalt, nem ismertük még egymást, és nem lehettünk ott, hogy átsegítsünk ezen. Így szeretném, ha megengednéd, hogy ma mi is megemlékezzünk róla, ezzel a pár szál rózsával – mondtam, majd a géphez léptem, mely össze volt kötve a tévével, ami eleve be volt kapcsolva, és Claire már nyomta is át a megfelelő csatornára, hogy meghallgathassuk az édesapja nemzetiségének himnuszát. Amikor a zene elindult, nagyot kellett nyelnem, mert Emmából kitört a sírás, mely halk zokogássá vált, mikor a vörös rózsát a fénykép elé helyezte, majd mi is melléhelyeztük a fehéreket.

Ott ültem az ágyon, és próbáltam visszatartani a könnyeimet, miközben barátnőm a fejét az ölembe hajtotta, és nem tudtam, hogy mit mondhatnék vagy tehetnék. Olyan volt, mint egy kisgyerek, aki egy rossz napon édesanyja féltő, óvó szavaira vágyik, de most megszólalni sem bírtam. Claire is nehezen palástolta az érzelmeit, de ezt csak mi láthattuk rajta, kívülállók azt hihetnék, hogy nem hatnak rá mások fájdalmai, pedig ez nem igaz. Ő egy mély érzésű lány, aki nagyon szereti a barátait, de idő és bizalom kell ahhoz, hogy megnyíljon az élet minden területén. Majd láttam, hogy kisétál a teraszra és mélyeket szippant a levegőből, ami valószínűleg kitisztítja az elméjét. Aztán mikor vége lett a számnak, visszajött, és halkan közölte, hogy Emma elaludt. Nem is vettem észre, hiszen alvás közben is összerezzent párszor, de a feje alá helyezve egy párnát feljebb kúsztam az ágyon. Claire eközben keresett valami nézhető műsort, de valószínűleg csak a látszat miatt. Ő sem nézte, csak hátradőlve gondolkozott. Ahogy rá néztem, pont Emmát nézte, és rá kellett jönnöm, hogy egyazon emlékeket idézzük fel.

Egy este még a megismerkedésünk után, magunkról, a családunkról, a múltunkról beszélgettünk, és mikor Emma elmesélte az övét, nagyon meglepődtünk. Úgy hittük, hogy a szülei boldog házasságban élnek, aztán amikor kiderült, hogy meghalt az édesapja pár éve, akkor nem tudtuk palástolni a meglepettségünket. Nem akartuk, hogy felidézze a fájó múltat, de ő elmesélte, hogy hogyan történt, de előtte azt, hogy miért is Emma Tailor a neve.

Az édesapja rendőr volt, és egy csereprogram keretében fél évre Magyarországra költözött, ahogyan innen is ment ki valaki az egyik amerikai őrsre. Eleinte nem tetszett neki az ország, és nagyon várta, hogy haza mehessen, aztán találkoztak Emma édesanyjával - amire be kell vallanom, már nem emlékszem, hogy hogyan -, és ezután már nem volt olyan sürgős visszamennie kis hazájába. Aztán a csereprogramból esküvő lett, majd gyerekek, akikből közül az egyikük egy fantasztikus baráttá vált. Ahogy Gabriel Tailoron gondolkoztam, eszembe jutott a halálának körülménye. Látogatóba ment ki a régi kollégáihoz, majd egy este lelőtték, miközben vásárolt az őrshöz közeli kisboltban. Nem tudhatták, hogy rendőr, hiszen civil ruhában volt, fegyver nem volt nála, viszont a legrosszabbkor volt azon a helyen. Majd beugrott, amikor Emma a temetéséről beszélt. Itthon vettek tőle végső búcsút, de az egész olyan volt, mintha abba a napba belehelyezték volna az amerikai kultúrát. Díszlövések, minden társa, mind magyarországi, mind külföldi díszegyenruhában, majd az édesanyja megkapta az összehajtogatott zászlót. Nagyon szép és megható lehetett, főleg, hogy akik ott voltak, ideutaztak, és végigkísérték a családot az egyik legfájdalmasabb napjukon.

Emma zavartan és nyugtalanul aludt, míg mi Claire-rel mindennapos dolgokról csevegtünk, majd betett valami filmet, amire nem is igazán figyeltünk oda. Furcsa volt, hogy nagyon fáradt voltam, és a tegnapi este alkohol mennyiségétől is zúgott a fejem a gyógyszer ellenére is, de nem tudtam aludni. Így kimentem a konyhába, megfogtam egy pár gyümölcsöt, és visszamentem az ágyra. Claire is elaludt addigra, így betakarva őt leültem a kicsiny területre, ami maradt nekem, de az álom csak nem akart rám telepedni.