5. fejezet - Hiány

MIRA SZEMSZÖGE:

- Mira, Mira, ébredj! Csörög a telefonod – szólongatott Emma, de én annyira fáradt voltam, hogy válaszolni sem bírtam. Hajnali négy volt az az utolsó időpont, amikor ránéztem az órára, de hogy mikor aludtam el, azt nem tudom megmondani.

Te jó ég, azt mondta, hogy csörög a telefonom – jutott az eszembe, és kipattantam az ágyból. Szegény ott állt előttem, és a frászt hozhattam rá, de ő mosolyogva a kezembe nyomta a mobilomat. Meg sem néztem, hogy ki hív, mert ha ennyire kitartó, akkor fontos lehet. – Halló? – szóltam bele, és a hívó fél eléggé ingerülten kezdett bele a mondanivalójába.

- Mira, hol a fenében vagy? Itt vagyok a gyerekekkel, és sehol a kocsi, nem nyitsz ajtót, ráadásul a telefont sem veszed fel – hadarta Dávid, és komolyan, jobb volt, mint egy hideg zuhany, mert egyből magamhoz tértem. Aztán azt vettem észre, hogy még mindig csak mondja és mondja. De nem is ez volt a baj, hanem a hangnem és úgy minden, ezért vettem egy nagy levegőt, majd belefojtva a szót, megmagyaráztam neki a dolgokat.

- Először is, neked is jó reggelt! Másodszor, nekem elfelejtettél arról szólni, hogy a gyerekeket előbb hozod, ezért vedd egy oktávval lejjebb a hangodat, ha…

- Mi az, hogy nem szóltam? – kiabált bele a telefonba, amitől én is kezdtem egyre ingerültebbé válni, de higgadtan kérdeztem vissza.

- Melyik szót nem értetted abból, hogy elfelejtettél szólni?

- Én biztos vagyok benne, hogy szóltam, csak a hangzavarból ítélve éppen szórakoztál, nem csodálom, hogy nem rám figyeltél – dobta fel a labdát.

- Idefigyelj Dávid, tudod nagyon jól, hogy ha a gyerekekről van szó, akkor mindegy, hogy hol vagyok. És azt is tudod jól, hogy ha mondtad volna, akkor otthon lennék – morogtam dühösen, mert most egyáltalán nem volt igaza. Ezután mély csend állt be, amit ő tört meg.

- Igazad van, ne haragudj, csak találkozóm van, és nem érek oda, ha most elviszem őket a szüleimhez.

- Pestre kell feljönnöd? – kérdeztem, mert már tudtam is a megoldást. A válasz természetesen igen volt, így gyorsan mondtam is, hogyan fogjuk megoldani a félreértést. – Én itt vagyok most bent, körülbelül három perc múlva el tudok indulni. Találkozzunk Kispesten a fizetős parkolónál. A gyerekek átülnek hozzám, te meg mehetsz is rögtön. – Erre rögtön rábólintott, és hallottam a kocsi ajtajának a csapódását, így bontva a vonalat, indultam is öltözködni.

- Ezek szerint nem reggelizel velünk – mondta szomorúan Emma, én pedig bocsánatkérően néztem rá, mert én sem így terveztem a mai napot.

- Csajok, lesz még rá alkalmunk, hogy együtt reggelizzünk, meg hogy rengeteg időt töltsünk együtt, de most rohannom kell – motyogtam, miközben pakoltam a holmijaimat, majd szaladtam is a lépcsőn lefelé, ők meg utánam. Az ajtóban búcsúzkodtunk, mikor ismét csörgött a telefonom. Dávid volt az, és közölte, hogy kisebb dugó van a gyorsforgalmin, ezért nekem sem kell rohannom. Örültem ennek, mert nem szerettem a városban szlalomozni a sok hülye vezető miatt. – Lányok, este lesztek? – kérdeztem, mikor beültem az autóba és lehúztam az ablakot, de döbbenten vettem tudomásul, hogy Claire ma nem lesz. Mostanság valahogy nem szerettem csak az egyikükkel beszélgetni, mert ilyenkor úgy éreztem, hogy a másikat kihagyom a dolgainkból, de tudom, hogy erről szó sincsen, csak én vagyok ennyire kattant.

Mikor elindultam, láttam a visszapillantóból, ahogy integetnek, majd a következő saroknál befordultam. Húsz perc alatt a megbeszélt helyen voltam, és még várnom is kellett, de ez most nem számított.

A kicsik rohantak felém, mikor kiszálltak a kocsiból, és egy nagy ölelés után már az ülésekbe ültek. Gina már egyedül be tudta kötni magát, és Márknak is menne, ha nem lenne bonyolult az ülése kapcsa. Dávid, mint kiderült, nem fog odaérni a találkozóra, de szerencsére el tudta érni a másik felet, aki közölte, hogy ő is késni fog. A beszélgetésünk ezen információ átadásával ki is merült, így beültem a kocsiba, és elindultam haza.

˜ ˚ ˜

Otthon a kisfiú kidőlt a kanapén, a kislány pedig mesét nézett, míg én összedobtam egy gyors ebédet, ami nem a megszokott vasárnapi menü volt, de mostanság azt vettem észre, hogy nem rajonganak a húslevesért és a rántott húsért, viszont a milánóinak kifejezettem örültek. Miután megebédeltek, felcserélődött a szerep, mivel Gina aludt el, míg az öccse nekiült az építőkockával játszani. Be kell valljam, legszívesebben én is aludtam volna, de nem tehettem meg, mert tudtam, hogy a pici úgy sem aludna velem. Örülhetek annak, ha este egyáltalán ágyba tudom majd kényszeríteni. Így nem maradt más, mint a mosogatás és a mosás. Néha azért kinéztem Márkra, hogy nem csinál-e rosszat, de azon kívül, hogy felépítette, és utána összerombolta az építményeket, egyhelyben ült.

˜ ˚ ˜

- Mit szólnátok hozzá, ha ma velem aludnátok? – kérdeztem a gyerekektől, miközben fürödtek. Tudtam nagyon jól, hogy meg fognak lepődni, mert a hálószobám tabu volt a számukra. Már csecsemőként sem aludtak velünk, hiszen mind a kettőjüknek külön szobájuk volt, ahová el tudtak vonulni. Igaz még mindig kicsik, de a különböző nem miatt gyakran voltak közöttük konfliktusok, ezért néha én voltam kénytelen szétválasztani őket. De ma muszáj volt, hogy velem legyenek, mert annyira fáradt voltam, hogy tudtam, nem fogok felébredni a távoli kisebb neszekre, de ha mellettem vannak, akkor észreveszem még a legapróbb mozdulatukat is. Így az estét a hatalmas ágyamon töltötték, csak az volt a baj, hogy nem igazán akartak aludni. Én viszont már alig bírtam nyitva tartani a szememet, így egy kis fenyegetést vetettem be. Aki nem alszik, az nem megy óvodába, és ez általában bevált, ahogyan most is, mivel körülbelül tíz perc múlva mind a ketten mélyen aludtak. Ekkor felhívtam Emmát, hogy ma ne számítson rám, mert hulla vagyok. A beszélgetésünk után nekem sem kellett altató, mivel pillanatok műve alatt beájultam, ugyanúgy, mint a gyerekek, csak előtte azért az ébresztőórát beállítottam és a hangerejét felvettem a maximumra, mert előre láttam a reggeli szenvedésemet.

˜ ˚ ˜

Ha nem állítottam volna be az órát, tuti, hogy átaludtam volna a napot. A gyerekeknek elkészítettem a reggelit, és miközben ettek, az aznapi ruháikat szedtem össze, igaz az óvodaiak majdnem lemaradtak. Utálom a hétfőt! Na jó, nem mindig, de nagy többségbe ki nem állhatom, főleg amikor a hétvégém katasztrofálisra sikeredett. Ami, most ha azt nézzük, nem igaz, mert jónak jó volt, csak nem tudtam kialudni magamat. Miután bekísértem a kicsiket az óvodába, beülve az autóba azon gondolkodtam, hogy lehúzott ablakkal kellene közlekednem, de amikor a hideg menetszéltől kirázott a hideg, inkább a megszokott rádiónál maradtam. A kocsiban csak Rádió1-et hallgatok, főleg reggel, mert az aznapi humoradagot a három műsorvezetőtől mindig megkapom. Sokszor gondolkodom azon, hogy honnan veszik a témákat, mert néha én pirulok bele abba, amiket mondanak, de a nevetés sosem marad el. Így volt ez ma is, ráadásul nagyon jó számokat adtak le reggel, így vidáman léptem be az irodába. Hétfő révén rengeteg munka várt, de eldöntöttem, hogy ma elmegyek ebédelni a pár sarokra lévő étterembe, persze nem egyedül. A csajok iskolában vannak, úgyhogy ők kilőve, de van még valaki, aki pár napja nagy szívességet tett nekem, így felkapva az asztalról a telefonomat, már tárcsáztam is.

- Szia Mira! – üdvözölt a férfi, amikor felvette a telefont.

- Szia Gábor! Zavarhatnálak pár percre? – kérdeztem tőle, és láttam magam előtt a mosolygós arcát.

- Persze, a műszakom úgyis lejárt, mondd csak.

- Ezek szerint éjszakás voltál – suttogtam csüggedten, és ő ezt észre is vette.

- Szívesen elmegyek érted, ha megmondod, hol vagy – ajánlotta fel.

- Nem, nem erről van szó. El szerettelek volna hívni ebédelni, de fáradt lehetsz, ezért majd inkább máskor.

- Annyira nem vagyok fáradt, ráadásul aludni is van még időm. Mikorra gondoltad a találkozót? – hadarta, és tudtam, hogy nagyon felvillanyozta a meghívásom.

- Fél egyre. Amúgy is csúsztatnom kellene másfél órát, és a mai nap tökéletes erre. Az irodától nem messze van egy étterem, egyszer már voltunk ott. Foglalok asztalt, és ott találkozunk.

- Felvennélek inkább az irodánál, ha nem gond – vetette fel a lehetőséget.

- Legyen, akkor délben a parkolóban. Addig is aludd ki magadat. Szia! – köszöntem el, és ezzel a mai napom nagyon jól kezdődött.

A munkámat gyorsan megcsináltam, sőt besegítettem a többieknek is, így gyorsan elment a délelőtt nagy része, de így is dél előtt kapkodnom kellett, hogy leérjek a megbeszélt időpontra, de azért megcsúsztam vagy öt perccel.

- Szia! – üdvözöltem Gábort, mikor beültem az autóba, és ő ugyanígy tett. Aztán mindennapi dolgokról beszélgettünk, mint a munka meg a gyerekek, és ezt folytattuk az étteremben is. Nagyon jó hangulatban telt az ebéd, mígnem rátértünk a régi nótára.

- Mondd, Mira, miért hívtál meg ma? – kérdezte a férfi, és én nagyon jól tudtam, hogy mit szeretne válaszul hallani, ezért lányos zavaromban csak lesütöttem a szememet, és próbáltam úgy venni egy nagy levegőt, hogy ne lássa.

- Gábor, tudom, hogy ezt nem könnyű neked hallani, de nem azért, amire gondolsz. Szerettem volna neked megköszönni, hogy múltkor kisegítettél, mikor hazavitted a lányokat.

- Szóval csak ezért – szűrte a fogai között, és a tekintete elárulta, hogy a múltat idézi fel.

- Nem, nem csak ezért, hanem mert a barátom vagy és nagyon szeretem, amikor jókat beszélgetünk, hiszen nincsen sok lehetőségünk erre.

- A barátod, de gyűlölöm ezt a szót. Mira, én nem csak a barátod szeretnék lenni, hanem annál sokkal több – emelte rám a tekintetét, és ekkor jött el az a pont, ami már vagy ezerszer kísértett álmaimban, és most kellett neki elmondanom, hogy miért nem vagyok vele.

- Gábor, tudod nagyon jól, hogy mi már megpróbáltuk egyszer, és nem mondom, hogy nem volt jó a kapcsolatunk, de olyan emberek tették tönkre, akiket nem szabad elém helyezned.

- Mira, ne beszélj mellé, kérlek, és ne gyere a tizenegy évvel ezelőtti dolgokkal. Könyörgöm, a középiskolában jártunk, és azóta mind a ketten változtunk nem is keveset.

- Igen, ebben igazad van, de azt is tudnom kell, hogy amikor találkozunk, sajnos nekem nem a kellemes emlékek jutnak eszembe, ami nem miattad van, és amiket tulajdonképpen nem is neked köszönhetek, hanem az apádnak. Sosem fogom elfelejteni azt a három évet, amit együtt töltöttünk, mert te voltál az első, akivel hosszabb ideig együtt voltam, de sajnos a szép és jó dolgok nem fogják elfelejtetni velem az apád velem szemben tanúsított viselkedését. Nem megy, sajnálom, de nem megy! Nézz rám, huszonnyolc éves vagyok, két gyermek édesanyja, mégis mikor rád nézed, vagy eszembe jutsz, mindig görcsbe rándul a gyomrom. Hányszor, de hányszor megfogadtam, hogy túllépek ezen, de nem tudok. Senki nem alázott meg engem annyira, mint ahogyan ő tette. Azt is nehezen nyeltem le, amikor lealkoholistázott, de amikor pénzéhes kurvának nevezett, akkor betelt a pohár. Hiszen akkor voltál katona, és én küldtem neked pénzt, meg a telefonkártyákat, hogy legalább hetente egyszer tudjunk beszélni. De nem hagytalak el, még ennek ellenére sem, mert szerettelek, mégis tönkretették a kapcsolatunkat. És szerintem azóta sem változott a véleménye.

- Ezt honnan veszed? – kerekedtek el a szemei.

- Egy városban lakunk, ami azt teszi ki, hogy nem egyszer találkoztunk már, és akárhányszor ez megtörtént, mindig viszonzatlanul maradt a köszönésem, sőt a reakció szájhúzás volt. Na ebből gondolom – jelentettem ki a fájdalmas igazságot.

- Én ezekről nem is tudtam, pedig akárhányszor meglátogatom őket, szoktam kérdezni, hogy nem láttak-e vagy találkoztak veled.

- A választ el sem kell mondanod – forgattam a szemeimet. – Remélem most, hogy már tudod az érzéseimet, megérted, hogy miért nem akarom ezt a kapcsolatot.

- Igen, megértem, de nem tudom elfogadni, hiszen nem a szüleimmel élek, és nem is kellene velük találkoznod.

- Ne, ebbe ne kezdjünk bele, mert ezt te sem gondolod komolyan. Gábor, én nagyon szeretlek, de nem tudnék beléd szeretni, a fájó sebek nagyon nagy visszatartó erők lennének.

- Rendben, megértettem már elsőre is, de jól gondolom, hogy van még itt más is? – tette a kezét a kezemre.

- Látom, ismersz – nevettem el magamat. – Tudod, emlékszem még arra, amikor megtudtam, hogy megcsaltál.

- Arra én is – szorította meg a kezemet. – Megrepesztetted az orrcsontomat a jobb horgoddal. Akkor fogadtam meg, hogy soha többet nem idegesítelek fel.

- Nem is volt rá lehetőséged, mert a kapcsolatunk akkor meg is szakadt. Nagyon jól tudtad, hogy ez nálam egy kapcsolat végét jelenti. Furcsa mód ezt Dávid is tudta, mégis megtette. Lehet velem van a baj, komolyan mondom, én már kezdem ezt hinni.

- Ez hülyeség! Velünk van a baj, vagyis akkor én voltam a hülye, és hiba volt, hogy félreléptem.

- Igen, ezt nem egyszer megírtad, elmondtad már, de valahogy nem tudom elhinni, mivel engem megcsaltál a volt barátnőddel, az utánam lévő barátnődet megcsaltad velem, és gondolom így tovább. De szólj, ha nincs igazam – mondtam neki, mire a szokásos csend következett. – Akkor jól gondoltam.

- Jól, de azóta rengeteget változtam, mint már mondtam. Akkor fiatal voltam és habzsolni akartam az életet.

- Jó nagy kanállal – vetettem oda.

- Igen, de most már lenyugodtam, és nem vágyom másra, csak arra, hogy legyen kihez hazamenni, legyen kit átölelni. De szerintem te most kezded élni azt az életet, amit én akkoriban – morogta, és először nem is értettem, hogy miért gondolja ezt, de láttam, hogy az arcomat fürkészi, arra viszont rájöttem, hogy nem tetszik neki a jelenlegi életszemléletem. – A múltkori fickóra értettem – segített ki a zavartságomból, a méreg pedig ismét elfogott Dorián miatt.

- Na róla nem akarok beszélni. Rosszul sikeredett este volt – szorult ökölbe a kezem.

- Erőszakoskodott veled? – csattant fel a mondatomra, miközben láttam az arcán átfutó dühöt.

- Nem, nem erről van szó, csak mások voltak az elképzeléseink, de hagyjuk inkább – zártam le gyorsan ezt a témát, és láttam, hogy ez neki sem esett nehezére, de sajnos innentől a beszélgetés nem ment igazán gördülékenyen. Mondhatni már-már kínos volt az egész helyzet, de szerencsémre mennem is kellett vissza dolgozni. Gábor nem engedte, hogy egyedül menjek vissza, így az úton még kínosabb lett a csend, és ekkor örültem, hogy az iroda nem volt messze. Mikor elbúcsúztunk egymástól, rohantam is a lifthez, és még véletlenül sem néztem vissza, pedig nagyon jól tudtam, hogy mindvégig nézett engem. Persze a lift alig akart leérni, ezért mégiscsak megfordultam, hogy intsek neki, mire ő megfordult az autóval, és elhajtott.

˜ ˚ ˜

Egész délután a Gáborral folytatott beszélgetésünkön gondolkoztam, és a régi emlékek folyamatosan mardosták az elmémet. Rájöttem, hogy nem mondtam neki igazat, mert ha nagyon akarnám, akkor biztosan bele tudnék szeretni, de az én bajom a nem akarás. Nincs szükségem a régi lemezre, az ismert rossz dolgokra, még akkor sem, ha Gábor egy remek ember, aki nagyon szeret engem.

˜ ˚ ˜

A kicsik ma formában voltak, mert annyira rosszak voltak, hogy alig lehetett velük bírni. Kegyetlenül lefárasztottak estére, aminek az lett az eredménye, hogy majdnem elaludtam, pedig Emmával megbeszéltük még előző nap, hogy ő egész héten lesz. Aztán mikor odaültem a géphez, egy e-mail fogadott, melyben közli, hogy sajnos nemhogy ma, de egyik nap sem lesz, max hétvégén, mert elfelejtette, hogy minden nap zh-t írnak.

Be kell vallanom, nagyon el voltam keseredve, mert nem szoktunk egy-két napnál hosszabb ideig meglenni beszélgetés nélkül, és most egy egész hét kiesik. Lehet, hogy ez nekik nem fog akkora szenvedést okozni, mint nekem, mivel ők együtt laknak, de én nagyon rosszul fogom viselni. Nem bírom az egyedüllétet, és ez az érzés le fog teperni. És most nem a magány fizikai oldaláról beszélek, hanem a lelkiről. Általában erős vagyok, sőt nem általában, hanem mindig, de az, hogy nincs mellettem valaki, és nem tudom megosztani a lányokkal a gondjaimat, bajaimat, örömeimet, az felőröl. Hiába vannak itt a gyerekek, akiknek rengeteg szépet és jót köszönhetek, ők mások. Barátokat és szerelmet nem pótolhatnak. Szerelmet, istenem, de rég éreztem ezt az érzést, de még hasonló érzelmeket sem váltott ki belőlem senki mostanság, és ha így folytatódik az életem, nem is fog.

˜ ˚ ˜

Eltelt három nap a hétből, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Most is itt fekszem a kanapén, magamba vagyok fordulva, és ezt utálom, mivel ilyenkor pörög az agyam ezer dolgon. Mivel tudnám elfoglalni magamat, vagy csak egy kis időre lekötni, de mindig rájövök, hogy nincs ilyen dolog. Nem köt le egyetlen egy film sem, ahogyan a sorozatok sem, olvasni most nincs idegzetem, este kilenc lévén meg a felsoroltakon és az alváson kívül egyetlen dolgot csinálhatna az ember, de partner nélkül ez is kilőve. Ekkor jön az, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyesztem magamat a posványban. Sajnos most sincs ez másképp, csakhogy a legrosszabb az, hogy a legelső dolog, amihez nyúltam, az az ital, de ennél is rosszabb az a tény, hogy ezt észre sem vettem. Ez akkor nem is volt baj, mert ismételten jó pár pohár után az agyam üres járaton zakatolt, és úgy zuhantam álomba, mintha tökéletes lenne az életem.

˜ ˚ ˜

Reggel kegyetlen fejfájással ébredtem, ráadásul késésben is voltam, amitől idegessé váltam, így a fájdalom nemhogy megszűnt, hanem erősödött. Az irodába érve egyre rosszabbul lettem, és tudtam, hogy ez így is marad, ezért beszéltem a főnökömmel, és a fennmaradó két napra szabadságot vettem ki. Először örültem neki, de otthon az üres lakás nyomasztani kezdett, és a sütés-főzés sem kötött le. Aztán megpróbáltam aludni, de sikertelennek bizonyult, és már nyúltam is volna a whiskys üvegért, de még nem tehettem meg, hogy iszom, mivel a gyerekekért el kellett mennem.

Mikor ez megtörtént, és már otthon voltunk, míg a kicsik randalíroztak, én folyamatosan egy pohár ital után sóvárogtam, de nem akartam, hogy lássanak inni, ezért nagyokat nyeltem minden egyes percben, de sajnos ez ingerültté tett. Sosem bántottam őket, sem szóval, fizikailag meg főleg nem, de sajnos most igencsak felemeltem a hangomat, amikor harmadjára szóltam rájuk. Láttam rajtuk a megdöbbenést, a félelmet, és fogalmam sem volt, hogy mit is mondhatnék nekik. Kérjek bocsánatot, vagy csak öleljem meg őket? Az egyik felesleges, mert úgysem értenék miért teszem, a másik elől pedig most elhúzódnának. Így hagytam hadd emésszék a történteket egy kicsit, de sajnos eléggé megrázhatta őket, mert fürdés után bevonultak a szobájukba, és befeküdtek az ágyukba. Azt hittem alszanak, de akárhányszor benéztem hozzájuk, csak forgolódtak.

Legszívesebben felpofoztam volna magamat, de ismételten a könnyebb utat választottam. A pohár fenekére nézni százszorta egyszerűbb volt, mint szembenézni az akadályokkal, a nehézségekkel és a tetteimmel. Az agyam próbált a jó útra terelni, de már késő volt, és a rosszat választottam. Féltem, hogy mi lesz ennek a végkimenetele, de minden egyes korttyal megszűnt a félelem, és beszippantott a megszokott sötétség.

˜ ˚ ˜

Péntek révén előre féltem a hétvégétől, főleg, hogy a csajok üzenetet küldtek, hogy nekik semmi kedvük hétvégén bulizni. A srácoknak ismét Dávidnál kellett volna lenniük, de eszembe jutott a jövő hét, így megbeszéltem vele, hogy most itthon maradnak, és majd a következő hétvégén mennek hozzá. Furcsa volt, hogy egyből belement, így arra következtettem, hogy programja lesz, ahol vagy egy barna, vagy egy szőke csaj játssza a főszerepet. Belegondoltam, neki mennyire könnyű. Igaz én harcoltam a gyerekekért, és most is így tennék, de akkor is, neki mi problémája van. Semmi! Amikor elviszi a gyerekeket, le merem fogadni, hogy lepasszolja őket az anyjának, aki persze örül, hogy láthatja őket, de ennek nem így kellene lennie. Ő az apjuk, velük kellene lennie, de nem teszi ezt. Egy kis ideig tűröm ezt, de ha egyszer elszakad a cérna, akkor lesz ennek hangos visszhangja. De elég, nem is akarok Dávidra gondolni, mégis a gyerekekkel kapcsolatban ott leng az arca, ami remélem egy idő után halványodni fog. Végleg sosem fog eltűnni, de nem is szabad azt engedni.

˜ ˚ ˜

Fél ötig kínszenvedés volt az otthon töltött idő, aminek nagy részét nem is töltöttem otthon, mivel elmentem vásárolni. Már régóta szerettem volna a nappali sarkába egy bárpultot, amire jó pár hónapja gyűjtöttem a pénzt, és most kipótolva a prémiumból, meg is tudtam venni. De ettől még nem bárpult a bárpult! Kellenek poharak, egy kis hűtő, ami szerencsére van, de belevaló is szükséges. A szeszes ital soron sétáltam, és nem tudtam eldönteni, hogy mit is kellene venni, mivel alig iszom meg csak pár fajta italt, így vettem azokból, amiket szeretek, meg amiket a lányok szeretnek, meg pár olyat, amit mondjuk vendégeknek adnék, habár nem hiszem, hogy erre szükségem lesz. Aztán megakadt a szemem egy sörcsapolón. Igazán nem szeretem a sört, de néha napján egyes ételekhez egy jó pohár hűtött sör nagyon jól esne, így a kosaramba került, ahogyan hat darab pohár is, ami hozzá járt ajándékba. A kasszánál pedig nagyot néztem, mert nem annyit fizettem, amennyit kalkuláltam, hanem jó pár ezerrel kevesebbet, aminek kimondottan örültem. Hazafelé még beugrottam a fodrászomhoz, hogy megbeszéljek vele egy időpontot, és szerencsémre egy hölgy lemondta, így ott ragadtam, de egy szuper frizurával lettem gazdagabb. A kicsik meg is jegyezték, hogy nélkülük mentem hőn szeretett fodrászukhoz, de elmagyaráztam nekik, hogy most egyiküknek sincs szüksége hajvágásra. Otthon azért még duzzogtak egy kicsit, de a kosár tartalmát pillanatok alatt kiürítették. A kamrában mindig volt nasi, amit chips, csoki, cukor, nyalóka vagy más finomság tett ki. Igaz, ezek el voltak dugva, így csak akkor jutottak hozzá, amikor tőlem kapták, és jó gyerekek lévén sosem kutattak. Aztán estefelé ismét elszabadult a pokol, és a rosszaság a tetőfokára hágott, amit most furcsa mód jól viseltem, pedig hiányzott az ital. Az elmémbe úgy vésődött bele az illata, az íze, a pohár és az üveg formája, mint valami kísértet, és nem tudom, hogy valaha ki fogom-e tudni onnan törölni. Folyamatosan ezen gondolkodtam, és észre sem vettem, hogy a gyerekek elaludtak a földön a sok rohangálás közepette. Nem volt szívem felkelteni őket, hogy fürödjenek, ezért ma kimarad ezen tevékenység, így egyesével bevittem őket a szobájukba, ahol folytatták tovább a szuszogást.

Ezután péntek lévén az egyik tehetségkutató ment a tévében, és arra jutottam, hogy most megnézem, hiszen jövő hét pénteken mi is ott leszünk, és élőben hallgathatjuk meg a versenyzőket. Aránylag tudtam, hogy kik szerepelnek benne, de azért nem voltam teljesen biztos magamban. A zsűritagok közül Eszenyi Enikőtől feláll a hátamon a szőr, ahogyan Friderikusztól is. Pressert egy őszinte embernek tartom, Mester Tamásról pedig megvan a magam kis személyes véleményem, vegyítve sok fantáziával. Szeretem a hangját, ahogyan a dalai stílus –és szövegvilágát is, ezért is vagyok annyira kíváncsi rá, hogy milyen ember lehet igazából. Remélem nem fogok csalódni, habár valahol lehet nem is érdekelne. Na jó, ez mekkora hazugság volt. Nagyon is mellbe vágna, ahogyan mindenki mást is. Az emberek nagyon nehezen fogadják el azt, ha egy számukra érdekes személy nem olyan, amilyennek ők elképzelték, és ilyenkor vagy teljesen megszűnik a vonzalom, vagy megpróbálják formálni az illetőt. De ha jobban belegondolok, az utóbbi kevésbé szokott megtörténni, mert a többség nem harcol, hanem inkább mást keres, aki talán megfelel annak a képnek, amilyennek kellene lennie.

˜ ˚ ˜

A műsor már vagy negyed órája ment, amikor csörögni kezdett a telefonom. Mikor felvettem az asztalról, a kijelzőn az ismeretlen felirat villogott. Na az ilyen hívásokat nem szoktam felvenni, pláne nem este kilenckor, de most volt egy olyan érzésem, hogy fontos lehet. Szerencsére nem tévedtem, mivel egy ismerős hang szólalt meg a túloldalon, aminek az lett a végeredménye, hogy rohantam ki a kapuhoz. A lányok álltak kint kezükben egy-egy pizzával és sok-sok nasival, meg üdítővel. Elsőre nem is fogtam fel, hogy kaput kellene nyitnom, de Claire gyorsan kizökkentett a meglepettségemből.

- Mira, tudom, hogy meg vagy lepve, de nem gondolhatod, hogy átmászunk a kerítésen.

- Tőlem? Akkor megvárlak titeket bent – mondtam, majd indultam volna befelé, de gyorsan inkább visszafordultam, és már nyitottam is ki nekik a kaput. – Gyertek, de halkan, mert a kicsik alszanak. – Mikor beértünk, és a sok holmi, amit hoztak, a helyükre került, a pizzás dobozok pedig ki a nappaliba, ahol neki is ültünk enni, azért elkezdtem kérdezősködni. – Lányok, mondjátok, hogyan kerültetek ti ide? És kíméljetek attól a választól, hogy kocsival. – Láttam, hogy Emma arcára ráfagy a mosoly, mert volt egy olyan érzésem, hogy ezt akarta mondani, így sajnos megelőztem.

- Tudod, úgy gondoltuk, hogy meglátogatunk, mivel egész héten nem találkoztunk, és nem is beszéltünk. De látom talán rosszkor jöttünk – mondta mosolyogva Claire, miközben a tévére nézett, ahol éppen Mester Tamás véleményezte az egyik versenyzőt.

- Nem, pont jókor jöttetek. Örülök nektek, de Emmának nem kellett volna hazautaznia? – néztem a lányra, aki éppen beleharapott a pizzába, majd hevesen a fejét rázta, és megpróbálta gyorsan lenyelni az ételt.

- Megbeszéltem anyával, hogy két hét múlva megyek csak haza, mivel következő héten is fent leszek, mert szívszerelmed hátát kell majd néznünk – mondta gúnyosan, de azért a pajkos pimaszság ott bujkált a hangjában.

- Ha nem szeretnél jönni, akkor nem kötelező. Biztos találok valakit, aki eljön majd velünk, ugye Claire? – kérdeztem szőke barátnőmet, aki feltett kezekkel jelezte, hogy ő ki akar maradni ebből az egészből. – Legalább mondhatnál valamit – vágtam vállba egy párnával, amire a válasz egy vállba bokszolás volt. – Te, ez fájt! – dörzsöltem meg a bőrfelületet, ami egy percre tényleg lezsibbadt.

- Mióta vagy te ilyen puhány? – szaladt ki Claire száján a mondat, amire úgy felkaptam a fejemet, mintha valami csúnyát mondott volna, de meglesz ennek a büntetése, ami ebben a pillanatban következett be, mert taszítottam rajta egy nagyot, ő pedig a kanapé előtt landolt.

- Uh, basszus, ne haragudj. Nem akartam ekkorát lökni rajtad – nyújtottam felé a kezemet segítség gyanánt, mire ő rántott rajtam egyet, így ráhasalt a a szőnyegre. Ezután alig bírtam felállni, mert annyira röhögtem, hogy majd megfulladtam, ahogyan a lányok is. Aztán egyik pillanatról a másikra következett be a kínos csend.

- Mira, ezt szánt szándékkal tárolod itt? - emelte elém a whiskys üveget Emma, és láttam, ahogy összenéznek Claire-rel.

- Igen, ha azt nézzük, mert éppen inni akartam egy pohárral, mikor hívtatok? – vágtam rá a kérdésére a választ, ami igaz volt, de csak én tudtam, hogy részben. Mégis volt valami Claire nézésében, ami nem hagyott nyugodni. – Tényleg kértek valamit inni?- váltottam hirtelen témát.

- Én kérek – állt fel Emma, miközben elindult utánam a bárpulthoz.

- Mióta van neked…

- Ma óta. Tudod, hogy mindig is szerettem volna, és míg a kicsik az óvodában voltak, addig én elmentem és megvettem. Sőt vásároltam egy csomó piát is, főleg olyanokat, amiket ti is szerettek. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar lesz alkalmam felbontani valamit.

- Én nem kérek most alkoholt, elég volt egy időre – ült az egyik székre Claire.

- Nekem is – helyeselt Emma.

- Akkor mit kértek? Szinte minden van, a szénsavastól kezdve a gyümölcslevekig – mondtam, majd felsoroltam a választékot, miközben három poharat tettem a pultra. A lányok nem sokat vacilláltak, így gyorsan választottak, majd visszaültünk a kanapéra.

Az este nagyon jó hangulatban telt. Fél szemmel néztük a megasztárt is, és mindegyikünk kiválasztotta a kedvencét, de nekem Claire viselkedése egy kicsit furcsa volt. Lopva figyelt engem, és nem tudtam, hogy miért. Sosem csinált még ilyet, és ez egy kicsit idegesített, mert igaz, hogy figyelünk a másikra, de sosem visszük túlzásba. Na, de mindegy is, mert én boldog voltam, hogy eljöttek hozzám, és a gyerekek is nagyon fognak örülni, mert kiderült, hogy maradnak a lányok egész hétvégén. Ezért míg ők kint beszélgettek a vendégszobában, megágyaztam nekik. Szerencsére két egyszemélyes ágy volt bent, amik igaz össze voltak tolva, de azt mondták nekik megfelel, így már húztam is fel nekik az ágyneműket, majd kaptak egy-egy törölközőt. Mivel lent is volt fürdőszoba, akkor mennek el fürdeni, amikor szeretnének. Ezt el is mondtam nekik, de teljesen el voltak varázsolva, és belefeledkeztek a beszélgetésbe, ezért hagytam is őket. Aztán azt vettem észre, hogy egy-két óra elteltével mindhármunknak nyúlik a szája és egyre sűrűbben ásítozunk, ezért ők is és én is elmentünk aludni.