4. fejezet - Gyertyaláng

MIRA SZEMSZÖGE:

Dorián mosolygott egyet a válaszomon, utána pedig megcsókolt, és miután az ajkai elváltak az én ajkaimtól, megfogva kezemet az asztalunkhoz húzott. Mikor odaértünk, a lányok a „Mi megmondtuk!” mosolya fogadott.

- Azt hiszem, mi is indulnánk, mert fáradtak vagyunk, és mire innen hazaérünk – szólalt meg Emma, és elkezdett szedelődzködni. Nem hagyhattam, hogy egyedül menjenek haza, de Doriánnak sem akartam azt mondani, hogy „Bocsi, de sajnos a ma éjszaka még sem jó!”, aztán míg ezt végig gondoltam, már tudtam is a megoldást. A táskám oldalából előkotortam a telefonomat, és kimentem a friss levegőre, ahol már tárcsáztam is a jól ismert számot.

- Szia Gábor! – köszöntem a fiúnak. – Mondd, hogy dolgozol.

- Szia Mira! Még dolgozom, de nem sokáig, egy utolsó fuvarra várok.

- Tökéletes! Lehetnék én, vagyis két barátnőm az utolsó utasaid?

- Persze, tudod, hogy úgyis szeretem úgy lezárni a napot, hogy ismerőst viszek. Hol vagytok most?

- A Fat Mo’s-ban, de tudnod kell, hogy…

- Mennyit ittak a lányok? – kérdezte, pedig még be sem fejeztem a mondatot.

- Nincsenek berúgva, de jól érzik magukat, viszont ilyenkor a nyelvük olyan, mint a borotva, ezért ki fognak készíteni.

- Edzett vagyok már, hidd el, megbirkózom velük. Nemsokára ott is leszek, mert nem messze vagyok tőletek.

- Akkor már pakolunk is, és kint fogunk várni – mondtam, majd bontottam a vonalat, és bementem. – Lányok, iparkodjatok, mert mindjárt itt lesz a taxi – szóltam nekik, de nem igazán hatódtak meg ezen. – Csajok, ne csináljátok már, kapkodjátok magatokat. – Ez megtette a hatását, és míg ők készülődtek, addig én fizettem, majd elindultunk kifelé, ahol már messziről láttam az ismerős autót, ami le is parkolt közvetlen mellettünk. Gábor kiszállt, én pedig megkerülve a kocsit, köszöntem neki, két puszit nyomva az arcára.

- Szia! Életet mentettél most. Jövök neked egyel.

- Nem csak egyel – mosolygott.

- Csak szeretnéd – incselkedtem vele. – Csajok, beszállnátok végre? – fordultam a lányok felé, akik még mindig ugyanott álltak, majd kinyitották az ajtót, és bekúsztak a Mercédesz puha ülésére. – Vigyázz rájuk, légy szíves – kértem a fiút.

- Rendben. Az ajtóig fogom kísérni őket – ajánlotta fel a szolgálatait.

- Megtennéd? – nyílt tágra a szemem, a válasz pedig egy széles mosoly volt, és ekkor valaki bentről leengedte a bal oldali ablakot.

- Mira, húzzál már, és ne minket pesztrálj! Ezerszer jobb dolgod van neked ma estére – szólt ki Claire.

- Tényleg, te hogy mész ma haza? – kérdezte Gábor hirtelen.

- Sehogy, itt töltöm az éjszakát – válaszoltam, és a tekintete ekkor Doriánra siklott.

- Oh, értem. Akkor ezek szerint sikerült elválnod?

- Igen, csak azóta nem találkoztunk, így nem tudtam neked elmesélni. A gyerekek is velem maradtak.

- Akkor ha jól gondolom, ők most Dávidnál vannak – állapította meg, én pedig a fejemmel jeleztem a választ, majd az ablakhoz hajoltam.

- Emma, ezer meg egy szemed Claire-re, és ha bármi gond van, akkor telefonálj. És zárj be minden ablakot és a teraszajtót.

- Hé, nem is vagyok ma éneklős hangulatban – szólt ki szőke barátnőm az autóból.

- Az lehet, de a másodperc tört rész alatt tudsz olyan idegtépő dolgokat kitalálni, hogy még a Cunami sem rombolt olyan gyorsan – hajoltam az ablakhoz. – Ezért ha lehetséges, akkor ne balettozz a párkányon, vagy éppen az erkély korlátján, megspékelve mindezt énekléssel, te Oroszlán Szonja.

- Nyugi Mira, és menj már. Nem lesz semmi baj, szerintem amint ágyat lát, bedől abba, és holnap délig fel sem fog kelni – nyugtatott Emma. Ma nagyon furcsa ő nekem, főleg most. A szemeiben fájdalom tükröződik, az arca szomorúságot sugároz, és ez az összkép valahonnan nagyon ismerős nekem. Ezután elköszöntem tőlük, Gábor pedig már indult is. Dorián türelmesen várt, és mikor felé fordultam, addigra már a hátam mögött volt. Egy szót sem szólt, és ezt most a legjobbkor tette. Ma este nem akartam gondolkozni, ma át akartam magamat adni egy olyan érzésnek, amit csak egy egyéjszakás kaland adhat, ahol nincsenek érzelmek, nincsen finomkodás, nincsen szégyenérzet, csak a színtiszta vágy. Ma csak a férfi van, akivel egy heves éjszakát akarok eltölteni.

Öt háznyira mentünk csak, ahol a férfi beütötte a kódot, majd lifttel felmentünk a legfelső emeletre. A lakásba lépve időm sem volt körbenézni, mert a hátam a hideg ajtónak vetődött, ahogyan a fejem is, a combomon pedig ujjak araszoltak felfelé, miközben a számat sürgető ajkak keresték. Így táskámat leeresztve a vállamról a padlóra ejtettem azt, és kezeim a férfi mellkasát simították végig. Az ő érintései nem voltak lágyak, de messze álltak a durvától, viszont mikor a blúzomat a legfelső gomb felett szétfeszítette, és a kör alakú műanyagdarab a parkettán landolt, ujjaim a csuklója köré fonódtak, majd a füléhez hajoltam.

- Ha nem akarod a fél reggeledet gombvarrással tölteni, akkor finomabb leszel – suttogtam.

- Reggel? – kérdezett vissza, és a szó kimondása közben, szó szerint láttam, ahogy átfut az arcán a saját kérdésének végkifejlete. Ahogyan ezután rám nézett, megszűnt az a varázs, amiért tulajdonképpen a lakásában voltunk. Egy pillanat alatt döntöttem, majd felvettem a táskámat, és a kezem már a kilincsen volt, mikor meg akart szólalni.

- Nem érdekel, hogy mit akarsz mondani. Sőt, az igazság az, hogy ha jól belegondolok, a szemeden kívül nem igazán fogott meg benned semmi más. De ha nem így lenne, és a kislábujjadtól a fejed búbjáig tetszenél, a megnyilvánulásodtól hánynom kell – mondtam, majd kiléptem az ajtón, és máris a lifthez szaladtam, hogy hívjak egyet, mégis a lépcsőn indultam el.

Nem tudom, hogy jól tettem-e, csak annyi volt biztos, hogy hallottam egy ajtót nyílni, utána pedig visszacsukódni, így gyorsítottam a tempómon, majd kilépve a friss levegőre mélyen beszívtam azt.

A telefonom a táskám legalján volt, és azt sem tudtam, hogy hogyan került oda, de nem is érdekelt. Az utoljára hívott számot kerestem, és már nyomtam is le a hívás gombot. Furcsa volt, hogy sokáig csörgött, mert Gábor általában a második-harmadik csengetésnél fel szokta venni, de most nem ez történt, aztán még mielőtt kinyomtam volna, beleszólt a telefonba.

- Hallo! – mondta, és ezt még inkább furcsálltam, mert benne van a számom a telefonkönyvében.

- Szia! Mira vagyok. Leadtad már a műszakot? – kérdeztem tőle, de a háttérzajból ítélve biztosan igen.

- Szia Mira! Sajnos már igen, éppen a haverokkal sörözgetünk. Valami baj van? Neked most éppen, nem.

- De, éppen igen. Ne kérdezz semmit, kérlek, viszont meg tudnád mondani, hogy kit tudnék hívni, mert minél előbb haza szeretnék jutni.

- A hangod nem hangzik valami jól! Figyelj, mindjárt felhívok valakit, és ő elmegy érted. Merre vagy?

- A Fat Mo’s elé érek mindjárt. Gábor, köszönöm!

- Nincs mit, ha nem ittam volna, magam mennék érted. Viszont amint megérkezik a taxi, azonnal hívj fel – utasított, majd rábólintva a kérésére, letettem a telefont, ami fél pillanat múlva már csörgött is. – Mira, Sanyi fog érted menni, ő egy idősebb pasas, de hidd el, gyorsan haza fogsz érni.

- Még egyszer köszönöm, remélem gyorsan ideér, mert szabadulnék innen. Várj, neki is Mercije van? – kérdeztem, és mire megkaptam a választ, a kocsi megállt mellettem. – Ez gyors volt, de tényleg, úgyhogy most megyek. Jó éjszakát. Uh, majd el felejtettem! – szólaltam meg, miközben beültem a kocsiba – Tartsd egy pillanatra – kértem, majd köszöntem a sofőrnek, és elmondtam a címet. – Mi volt a csajokkal? Sikeresen hazaértetek? Nem idegeltek ki?

- Nem, habár Claire-nek tényleg éles a nyelve, de gyorsan hazaértünk, úgyhogy mielőtt nagyon kiakasztott volna, addigra már az ajtó előtt álltunk, utána pedig búcsút vettünk egymástól. Emma viszont egy aranyos csaj, nem mintha Claire nem lenne az. Viszont azt vettem észre, hogy szomorú valami miatt.

- Igen, ezt én is észrevettem, de nem tudom, hogy miért. Viszont most leteszlek, mert fáradt vagyok, meg szörnyű volt az elmúlt tizenöt perc. De valamikor leülhetnénk beszélgetni, mint régen a suliban.

- Ez egy jó ötlet. A suliban nagyon jó volt a kapcsolatunk, és nagyon sajnáltam, hogy az élet elsodort egymástól minket.

- Ez igaz, de a véletlen folytán ismét találkoztunk, és ez a fontos. Na menj, és folytasd tovább a sörözést, a haverok már biztos várnak.

- Oké, megyek is. Szia, és Mira, vigyázz magadra! – búcsúzott el tőlem, majd mikor én is megtettem ezt, bontottam a vonalat.

Hátradőltem az ülésen, és mikor behunytam a szememet, Dorián arca villant be, amitől elöntött a méreg. Híve lennék én az egyéjszakás kalandoknak, de nem az ilyeneknek. Felmegyünk a lakásba, dugunk egyet, utána pedig a nem ott lakó fél szedi a cuccait és megy amerre lát? Erre nekem nincsen szükségem, főleg, hogy végigdolgoztam az egész napot, az alkohol is még jobban rásegített a fáradtságra, és a szex is tett volna rá még egy lapáttal, ami teljes kiütést jelentett volna. Ilyenkor az ember csak egy puha ágyra vágyik, nem pedig arra, hogy még haza kelljen mennie. Sőt a másik ember is lehetne annyira toleráns, hogy ebbe belegondol, és majd reggel vesznek búcsút egymástól. Na ez nekem nem jött össze, de így belegondolva nem is bánom.

A sofőr tényleg gyorsan vezetett, így nemsokára be is értünk lakóhelyemre, és ekkor előre szóltam neki.

- Jobb oldalon lesz nemsokára egy éjjel-nappali, kérem, álljon meg ott – mondtam, és a következő percben már le is parkolt. – Mindjárt jövök – jelentettem ki, miközben kiszálltam, majd bementem a boltba. Nem volt bent senki, és a pulthoz sétálva egy fiatal lány fogadott, akitől kértem egy üveg whiskyt, majd mikor fizettem volna, rájöttem, hogy inkább kettőt vinnék, aztán tényleg fizettem, és mentem vissza az autóhoz. A bolttól már nem laktam messze, így a sofőr kis idő múlva megállt a ház előtt, én pedig felé nyújtottam a törzs utas kártyát, meg a pénzt, utána pedig kiszálltam, miután a plasztikot a pénztárcámba tettem.

A lakásba érve lerúgtam a cipőmet, a táskámat a kanapéra dobtam, majd a konyhába sétáltam. A whiskys poharat az egyik kinti szekrényben hagytam, így kivéve onnan háromnegyedig töltöttem azt, hogy a jégnek is maradjon hely. Az üveg nyakát körülfogva besétáltam a nappaliba. A táskámat lelöktem a földre, és elhelyezkedtem a puha bőr ülőalkalmatosságon, és a távirányítót lekaptam az asztalról. Nem hittem, hogy lesz normális műsor a tévében, és igazam is lett. A kedvenc sorozatomról is lemaradtam, amitől még rosszabb lett a hangulatom, így felálltam, és a számítógéphez sétáltam. Rövid keresgélés után megtaláltam a pendrive-omat, amire tettem pár filmet, de a romantikusok most kilőve. Aztán mikor már a második filmet néztem, rájöttem, hogy minden filmben van romantika, még a horrorban és a thrillerben is. Nem értettem, hogy miért van ez, aztán végiggondolva megállapítottam, hogy az embereknek ez kell, vagyis a remény. Hiszen egy tragédia, a fájdalom, a félelem tud csak igazán összekovácsolni embereket, mert közben mindkettőben a remény él egy szebb jövővel kapcsolatban. Rózsaszín álom, vattacukorszerű történeket, hol marad a kőkemény valóság? A mindennapi munka a megélhetésért, küzdelem a borús napok ellen, harcolni a mindig elénk gördülő akadályokkal, magyarul a jég hátán is megélni. Ezért ilyen a világ, mert mindenki a tökéletességet, a boldogságot kergeti mindenáron, és ezt is úgy, hogy véletlenül se árnyékolja azt be fekete felhő, mert a legkisebb akadállyal sem tudnak, vagyis akarnak megküzdeni. És a legrosszabb, hogy ilyen élet nem létezik, nem repül bele a sült galamb csak úgy az ember szájába, hiszen azt meg kell fogni, meg kell tisztítani, és utána kisütni, sőt a megevése is rengeteg rágást követel.

Már nem is néztem a filmeket, csak háttérzajnak hatottak a párbeszédek, a zene. A poharamat viszont annál inkább töltögettem, és visszagondoltam a gyerekkoromra, majd a múltamra. Anyám rengeteget ivott, és iszik is. Sosem részeg, de ha nem kap napi szinten piát, elborul az agya, és az alkohol hiányának kimutatható jelei megfigyelhetők. A hangulatváltozások, a kéz remegése, a depressziós körérzet, mind-mind ezt mutatják. Apámnak már rég ott kellett volna őt hagynia, mégsem teszi, mert egy beszari alak. Pedig lenne hová mennie, lenne miből megélnie, mégsem teszi. És azt, hogy miért, arra nem tudok rájönni, hiszen nem is szereti. Talán ezt hívják megszokásnak, vagy nem is tudom minek, de a lényeg, hogy én évek óta nem láttam őket, pedig egy helyen élünk, pár utcányira egymástól. Nekem elegem lett, és léptem, először albérletbe költöztem, ahol nadrágszíjat összehúzva, de legalább egyedül voltam, aztán odaköltözött az egyik barátnőm, és így egy kicsit lazíthattam azon a szíjon. Majd megismertem Dávidot, akivel a házasságunk első évei nagyon jók voltak, és soha semmiben nem szenvedtünk hiányt sem én, sem a gyerekek. Aztán az évek múlásával a pénzért megvehető dolgok, a komfort, a játékok, a szép ruhák mind megmaradtak, csak egy valami hiányzott, mégpedig a boldogság. A gyerekek ebből még nem érzékeltek semmi, mert kicsik elsősorban a kézzel fogható dolgoknak örülnek, és a szeretetet tőlem duplán is megkapták. Viszont ha nagyobbak lesznek, és nem az lesz nekik a fontos, hogy kapjanak az apjuktól egy új ruhát, vagy egy pár méregdrága cipőt, hanem az, hogy le tudjanak vele ülni beszélgetni, vagy csak érezzék azt, hogy Dávid szereti őket, akkor ez nem lesz meg, és én már ezt nem fogom tudni pótolni. De remélem, hogy addigra lesz mellettem valaki, aki elfogadja őket, és ha nem is teljes mértékben, de valamennyire meg fogja nekik tudni adni ezt, és nekem is. Mert most is ez hiányzik, pedig nem lehet okom panaszra. Rá kell jönnöm, hogy a pénz hiánya mellett a második legnagyobb tényező, ami az embereket megkeseríti, a magány, még akkor is, ha mondjuk házasságban élnek. Miközben gondolkoztam, majd egy üveg whiskyt elfogyasztottam, és éreztem, hogy zsibbad az agyam, ezért ha gondolkoznék is, nem menne. Így beteljesedett, amire vágytam, az öntudatlanság, az, hogy ne kelljen a fájó dolgokon agyalnom, vagy marcangolnom magamat.

˜ ˚ ˜

Claire! Claire! Ez a csengőhang hozzá tartozik – gondoltam magamban, miközben feküdtem az ágyban és a fejem zakatolt az éles hangtól. A francba! Mira, Claire hív! - jött a felismerés, és majd kiesve az ágyból - mert hát azt hittem, ott vagyok, de nem – koppantam a földön. Megrázva fejemet tudatosult bennem, hogy elaludtam a kanapén, a telefon is még mindig csörgött, így odakúsztam, kivettem a táskámból, és kegyetlen fásult hangon szóltam bele.

- Reggelt! – köszöntem, de időm sem lett volna mást mondani.

- Mira, a rohadt életbe, hogy nem vetted fel! Tudod, mióta csörgetlek? Figyelj, valami baj van Emmával – hadarta el, és ekkor a szemeim úgy kipattantak, mintha valami serkentő injekciót kaptam volna.

- Mi történt?

- Fogalmam sincs, mikor felkeltem, be akartam menni, de zárva van az ajtó, síri csend van nála, viszont folyamatosan sír, ráadásul beengedni sem akar.

- Már tegnap sem stimmelt vele valami, és olyan ismerősek voltak a fájdalmas vonásai…Claire, hányadika van? – kérdeztem, és megkapva a választ, már fel is álltam, és a szobába rohantam. – Figyelj, amilyen gyorsan csak tudok, elkészülök, utána azonnal indulok.

- Mira, megmondanád, hogy mégis mi a baja? – remegett meg Claire hangja.

- Ma van az édesapja halálának az évfordulója, és ezt mi teljesen elfelejtettük. Én viszek mindent, és ahogy odaértem, már nem lesz gond. Igaz, nem hiszem, hogy fogunk aludni este, de megoldjuk. Most viszont megyek, mert még a bevásárló központba is be kell ugranom, körülbelül egy órán belül ott leszek. Ha bármi fejlemény lenne, azonnal hívj! – adtam ki az utasítást, mert aggódtam Emmáért.

A zuhanyozás nem tartott sokáig, ahogyan a ruháim felkapkodása sem, majd a táskámba bepakoltam kétváltásnyi ruhát, és indultam is. Egész úton pörgött az agyam, hogy mit is kell vennem, mivel nem szerettem volna semmit sem kihagyni. Először megvettem az üdítőket és a rágcsálnivalót, majd a zöldségeket, a gyümölcsöt, a rizst, és a végére maradt a hentes áru és a fagyasztott termékek, a fagylalttal karöltve. Viszont mikor elindultam a pénztárhoz, a legfontosabbat majdnem elfelejtettem, így a háztartási sorhoz sietve három fahéjas illatgyertyát emeltem le a polcról. Szerencsére nem állt senki előttem a kiszemelt kasszánál, így gyorsan végeztem, majd kifelé haladva megláttam egy virágboltot, ahová be is mentem. Reméltem, hogy a kocsit nem fogják eltolni, de szerencsére teljes rálátásom volt bentről. Három szál rózsát kértem a hölgytől, egy hosszú szárú vöröset és két fehéret, amiket csak selyempapírba tekertettem be. Ezzel mindent meg is vettem, amire szükségem volt, majd miután bepakoltam a kocsiba, a végleges úti célom felé vettem az irányt.

Szerencsére nem volt nagy a forgalom, így fennakadások nélkül haladhattam a városban. Igaz féltem, hogyha megállít egy rendőr, és valamilyen oknál fogva megszondáztat, tuti, hogy ugrik a jogsim három hónapra, de ez nem történt meg. A lányok lakása előtt alig akadt parkolóhely, viszont valaki éppen akkor indult, mikor másodjára kerültem meg a tömböt, így szinte közvetlenül a bejárat előtt tudtam megállni. Ekkor felszóltam Claire-nek, hogy jöjjön le segíteni, mert egyedül nehézkesen cipeltem volna fel a vásárolt holmikat. A kocsiban mindig van bevásárló szatyor, meg kosár, így míg szőke barátnőm leért, addigra mindent be is pakoltam ezekbe, a könnyebb felhordás érdekében.

- Szia Mira! – köszönt Claire, miközben a kocsi csomagtartóját rendeztem.

- Szia! Helyzet? – kérdeztem tőle, de nem válaszolt, csak a fejét csóválta, ezért gyorsan kézbe vettük a csomagokat, és elindultunk felfelé.

A lakásban mindig tisztaság uralkodott, hiszen mindkét lány szerette a rendet. Emma mondjuk porszívózni és mosogatni nem szeret, de vasalni annál inkább. A munkákat folyamatosan megosztják, így mindenkinek kötelező megcsinálnia mindent, ha rá esik a sor. Most elsősorban a konyhára volt szükség, így ott pakoltunk le. Claire felajánlotta, hogy segít elkészíteni az ételeket, és ezért hálás voltam neki. Emmának direkt nem akartam szólni, mert úgyis tudta nagyon jól, hogy itt vagyok, és ha úgy érzi, akkor ki fog jönni. A menü sült csirke, rántott karaj, sült krumpli és mexikói köretes rizs lesz, sima és tejfölös uborkasalátával. Levesnek meg csak egy kis zöldséglevest szántam, mivel a főétel elég laktató lesz. Vettem egy csomó gyümölcsöt is, amikből finom süteményeket lehetne készíteni, de idő hiányában turmix lesz a többségből, csak az őszibarackot használom fel, egy barackos-túrós pitéhez.

Míg én a hússal voltam elfoglalva, addig Claire a leveszöldségeket pucolta, utána pedig a krumplit. A csirkét befűszereztem, a karajt bepaníroztam, a krumplit felhasáboztam és vízben hagytam. A levest feltettem a gáz egyik hátsó égőjére, mert annak nem kell sok odafigyelés, mellé került az előfőzött, tasakos rizs vize. A csirkét ezután betettem a sütőbe, és a fritőzt pedig Claire kapcsolta be. Igaz, én nem szeretek abban sütni, de hely hiánya lévén ez maradt. Végül megcsináltuk az uborkasalátát, amit Claire a tökéletesség érdekében bőszen kóstolgatott. Jókat nevettünk, miközben készültek az ételek. A csirkének hamar megéreztük az illatát, meg a rántott húsnak is, és ekkor nagyot kordult a gyomrom. Tegnap délután óta nem ettem semmit, és ezt most kezdtem igazán megérezni, hiszen a fejem az egyik pillanatról a másikra kezdett el fájni. Így a táskámból előkotortam egy aszpirint, amit bevéve reménykedtem a gyors hatásban.

- Kész vagyunk mindennel, már csak a húsok sülnek, meg a krumplit kell kisütni, ezért ülj le, és mesélj – húzott Claire az egyik székre.

- Ne izgulj ennyire, mert nem történt semmi – mondtam, és a szemei ekkor az arcomat fürkészték. – Nem viccelek, Claire, nem történt semmi, mert fél pillanat alatt eltűnt a varázs.

- Mégis mi történt, ami miatt…

- Másképp képzeltük el a dolgokat, és nekem az ő elképzeléseire nem volt szükségem – válaszoltam, mielőtt feltette volna a kérdést, de még mindig kerek szemekkel nézett rám. – Én ott szerettem volna tölteni az éjszakát, és reggel hazamenni, de a reggel szó hallatára az összes arcizma megmerevedett, így hátat fordítottam, és ott sem voltam.

- Ne haragudj, Mira, de mire számítottál? – csattant fel szőke barátnőm. – Tudhattad volna, hogy ez lesz.

- Látod, ebben nem értünk egyet, mert igen, vannak azok a fajta kalandok, amikre te célzol, de vannak, ahol azért tolerálod azt, hogy az éjszaka közepén vagytok, és nem kellene mondjuk a másikat a szex után kivágni a lakásból. Mert attól, hogy reggel együtt ébredtek, még nem fogadtatok egymásnak örök hűséget. De hagyjuk is, mert kurvára felidegesített Dorián.

Tudtam, hogy Claire nem fog velem egyetérteni ebben a témában sosem, így felálltam, és megnéztem a húsokat. A csirke már készen volt, a rántott hús utolsó darabjait is ekkor szedtük ki, helyére pedig a krumpli került, ami hamar meg fog sülni. A rizs már össze volt öntve az alappal, így már csak a tálalás maradt. A süteményt kitoltuk estére, mert a csajoknak volt otthon másfajta finomság.

Ott ültem a széken, velem szemben Claire, és most nem tudtam elviselni a feszült csendet, ezért inkább megkértem, hogy terítsen meg. Az asztal közepére pedig az egyik fahéj illatú gyertya került, ami biztosan kicsalogatja Emmát. És igazam is lett. Mikor már vagy öt perce égett a viasz és árasztotta magából a kellemes fűszer illatot, barna hajú barátnőnk kikukucskált az ajtón, utána kiment a fürdőszobába, de még így felfrissítve magát sem tudta elrejteni a duzzadt, vörös szemeit. Mikor asztalhoz ült, szedtem neki is, mert elnézve őt, nem sokat aludhatott. A leves biztos voltam benne, hogy jót fog tenni neki, ezért egy jó adagnyit kanalaztam elé. Aztán nem szólt egyikünk sem, csak néma szemlélői voltunk a múló időnek. Mondhatom azt, hogy degeszre ettük magunkat, mert a kaja nagy része elfogyott, majd leültünk a nappaliban a kanapéra, amit két pillanat alatt ággyá nyitottunk. Emmán láttam, hogy próbálja magába fojtani az érzelmeit, de a könny és a fájdalom ott tükröződött a szemeiben, akárhányszor ránéztem. Ezért fogtam magam, bementem a szobájába, és felkaptam az ágyáról az édesapja fényképét, amit letettem a gyertya mellé, amiből még egyet gyújtottam, így azok közrefogták a fa keretet. Majd a számítógéphez léptem, és megkerestem rajta az amerikai himnuszt, és ahogy elindult volna, le is állítottam, aztán a konyhába sétáltam. A három rózsa egy kisebb vázában volt a földön, de most máshol volt a helyük.

- Emma, én nem tudom, hogy mit érzel most, mert nem vesztettem el senki hozzám igazán közel állót, de tudom azt, hogy mit éreznék, ha bármelyikőtöket elveszteném. Ezért inkább sírd ki magad egyszer alaposan, mintsem folyamatosan gyötörd magad. Mi nem ismertük édesapádat, de egy arany ember lehetett, az emlékeidből ítélve. De a legjobban azt sajnálom, hogy akkor, amikor meghalt, nem ismertük még egymást, és nem lehettünk ott, hogy átsegítsünk ezen. Így szeretném, ha megengednéd, hogy ma mi is megemlékezzünk róla, ezzel a pár szál rózsával – mondtam, majd a géphez léptem, mely össze volt kötve a tévével, ami eleve be volt kapcsolva, és Claire már nyomta is át a megfelelő csatornára, hogy meghallgathassuk az édesapja nemzetiségének himnuszát. Amikor a zene elindult, nagyot kellett nyelnem, mert Emmából kitört a sírás, mely halk zokogássá vált, mikor a vörös rózsát a fénykép elé helyezte, majd mi is melléhelyeztük a fehéreket.

Ott ültem az ágyon, és próbáltam visszatartani a könnyeimet, miközben barátnőm a fejét az ölembe hajtotta, és nem tudtam, hogy mit mondhatnék vagy tehetnék. Olyan volt, mint egy kisgyerek, aki egy rossz napon édesanyja féltő, óvó szavaira vágyik, de most megszólalni sem bírtam. Claire is nehezen palástolta az érzelmeit, de ezt csak mi láthattuk rajta, kívülállók azt hihetnék, hogy nem hatnak rá mások fájdalmai, pedig ez nem igaz. Ő egy mély érzésű lány, aki nagyon szereti a barátait, de idő és bizalom kell ahhoz, hogy megnyíljon az élet minden területén. Majd láttam, hogy kisétál a teraszra és mélyeket szippant a levegőből, ami valószínűleg kitisztítja az elméjét. Aztán mikor vége lett a számnak, visszajött, és halkan közölte, hogy Emma elaludt. Nem is vettem észre, hiszen alvás közben is összerezzent párszor, de a feje alá helyezve egy párnát feljebb kúsztam az ágyon. Claire eközben keresett valami nézhető műsort, de valószínűleg csak a látszat miatt. Ő sem nézte, csak hátradőlve gondolkozott. Ahogy rá néztem, pont Emmát nézte, és rá kellett jönnöm, hogy egyazon emlékeket idézzük fel.

Egy este még a megismerkedésünk után, magunkról, a családunkról, a múltunkról beszélgettünk, és mikor Emma elmesélte az övét, nagyon meglepődtünk. Úgy hittük, hogy a szülei boldog házasságban élnek, aztán amikor kiderült, hogy meghalt az édesapja pár éve, akkor nem tudtuk palástolni a meglepettségünket. Nem akartuk, hogy felidézze a fájó múltat, de ő elmesélte, hogy hogyan történt, de előtte azt, hogy miért is Emma Tailor a neve.

Az édesapja rendőr volt, és egy csereprogram keretében fél évre Magyarországra költözött, ahogyan innen is ment ki valaki az egyik amerikai őrsre. Eleinte nem tetszett neki az ország, és nagyon várta, hogy haza mehessen, aztán találkoztak Emma édesanyjával - amire be kell vallanom, már nem emlékszem, hogy hogyan -, és ezután már nem volt olyan sürgős visszamennie kis hazájába. Aztán a csereprogramból esküvő lett, majd gyerekek, akikből közül az egyikük egy fantasztikus baráttá vált. Ahogy Gabriel Tailoron gondolkoztam, eszembe jutott a halálának körülménye. Látogatóba ment ki a régi kollégáihoz, majd egy este lelőtték, miközben vásárolt az őrshöz közeli kisboltban. Nem tudhatták, hogy rendőr, hiszen civil ruhában volt, fegyver nem volt nála, viszont a legrosszabbkor volt azon a helyen. Majd beugrott, amikor Emma a temetéséről beszélt. Itthon vettek tőle végső búcsút, de az egész olyan volt, mintha abba a napba belehelyezték volna az amerikai kultúrát. Díszlövések, minden társa, mind magyarországi, mind külföldi díszegyenruhában, majd az édesanyja megkapta az összehajtogatott zászlót. Nagyon szép és megható lehetett, főleg, hogy akik ott voltak, ideutaztak, és végigkísérték a családot az egyik legfájdalmasabb napjukon.

Emma zavartan és nyugtalanul aludt, míg mi Claire-rel mindennapos dolgokról csevegtünk, majd betett valami filmet, amire nem is igazán figyeltünk oda. Furcsa volt, hogy nagyon fáradt voltam, és a tegnapi este alkohol mennyiségétől is zúgott a fejem a gyógyszer ellenére is, de nem tudtam aludni. Így kimentem a konyhába, megfogtam egy pár gyümölcsöt, és visszamentem az ágyra. Claire is elaludt addigra, így betakarva őt leültem a kicsiny területre, ami maradt nekem, de az álom csak nem akart rám telepedni.