2. fejezet - Szárnybontogatás

MIRA SZEMSZÖGE:

Ismét kegyetlen fejfájással ébredtem, rosszabbal, mint tegnap. Pedig azt tartják, hogy kutyaharapást szőrével, de ez most nem így történt. Megkerestem hát a fájdalomcsillapítót, és két szemet gyorsan be is vettem. Vasárnap lévén a gyerekek ma jönnek haza, és tudom, hogy Dávidnál ebédelni fognak, viszont szeretném, ha itthon is lenne főtt étel, így egy gyors zuhany után felöltözve a kocsihoz mentem.

A boltban, mint mindig, célirányosan mentem vásárolni, mégis elkalandoztam némelyik sornál. A gyerekek nem voltak már kicsik, mégis mindig megálltam a babaholmiknál, mert ilyenkor visszaemlékeztem, hogy milyenek voltak a pici ruhák, a kis cipők és minden, ami az újszülöttekre emlékeztet, annyira elvarázsolják az embert, legalábbis engem teljesen magával ragad. Végül elszakadva az ábrándozástól, megkerestem a hentes pultot, majd megvettem az ebéd hozzávalóit.

Hazaérve még mindig zakatolt a fejem a gyógyszer ellenére is, mégis jókedvűen kezdtem el készíteni az ebédet. Bekapcsoltam a konyhai rádiót, amiben a mai slágerek csendültek fel. A lányokat nem akartam korán zargatni, ezért letettem azon próbálkozásomról, hogy felhívom őket. Claire szerintem valamikor hajnalban esett haza, ezáltal még mélyen alszik, ahogyan Emma is, aki szintén hasonló időben került ágyba. Kegyetlen lenne őket felkelteni, de aki éjjel legény, nappal is legyen az. Már nyúltam volna a telefonért, mégis megkönyörültem rajtuk, mert tudtam milyenek, amikor hisztiznek, és egy ilyen ébresztő után biztosan magukban elküldenének melegebb éghajlatra, mivel én is ezt tenném, ha velem csinálnák ugyanezt.

˜ ˚ ˜

Tévénézés közben telefoncsörgésre lettem figyelmes, de az én telefonom nem így csörög. Aztán rájöttem, hogy mégis az enyém az, csak ismét meghülyült, és a kiválasztott csengőhang helyett az egyik alaphangon jelzi, hogy valaki keres.

- Hallo! – szóltam bele a készülékbe, meg sem nézve, hogy ki hív.

- Szia Mira, már azt hittük, hogy fel sem veszed – köszönt Emma.

- Sziasztok! Hát ti? Mennyi az idő? – kérdeztem, majd az órára pillantva rá kellett jönnöm, hogy elaludtam a kanapén, hiszen négy óra volt.

- Mondd azt, hogy nem ittál! – csendült fel Claire mély hangon.

- Nem. De te igen, ha jól gondolom. Na meséljetek csajok, mert az én estém maga volt a katasztrófa – ültem le a kanapéra.

- Az enyém jó volt. Összeültünk ismét a haverokkal, hogy felidézzük a múltat. Viszont Claire-nek még ennél is jobb lehetett az estéje – kuncogott Emma.

- Fogjuk rá – fújta ki hangosan a levegőt az említett.

- Mi történt? Azt hittem legalább neked fergeteges estéd volt – dőltem hátra.

- Messze állt a fergetegestől, még a pia ellenére is. Mondjuk nem hiszem, hogy még egyszer fogunk találkozni a sráccal.

- Amint hallom, ő sem dobogtatta meg a szívedet – állapítottam meg, és tudtam, hogy igazat szóltam.

- Nem, és lassan kezdem azt hinni, hogy velem van a baj – lett keserű a hangja.

- Claire, ne beszélj már hülyeségeket. Te egy fantasztikus csaj vagy. Na jó, vannak hibáid, ahogyan mindenkinek, de tudod, hogy azok sem eget rengetőek. Hidd el, hogy lesz majd olyan ember az életedben, aki értékeli a te szöszi mivoltodat.

- Mira, ha még egyszer a hajszínemmel jössz, esküszöm…

- Hé, nyugi Claire, nagy levegő, és kifúj – mondtam neki, nem kis megdöbbenést követően.

Claire könnyen ki tud jönni a sodrából, de ritkán. Rosszul esett a hangnem, ahogyan szólt hozzám, pedig én csak vicceltem. Tudja, hogy imádom mindkettőjüket, ezért is nem értem, hogy miért viselkedik így néha. A burok rendesen ott van még körülötte, és még mindig nehezen nyílik meg, pedig régóta ismerjük egymást. A pasikkal is ez a helyzet! Könnyen ismerkedik, de a beszélgetéseik csak felszínesek, és eddig nem sok férfi tudta megismerni az igazi Claire-t. Számunkra is nehezen tárta fel magát. Ha megismeri az ember, azt hiszi, hogy olyan, aki egyből megosztja legbelsőbb titkait, de ez nem így van. Úgy kellett belőle kihúzni a dolgokat, mert a bizalmát nem adja ám ingyen. Emma mondhatni, hogy az ellenkezője, habár ő is megválogatja a barátait, mert nem egyszer csalódott már az emberekben. Visszagondolva el sem tudom képzelni, hogyan tudunk mi meglenni egymással. Türelem, kisebb veszekedések, szócsaták, azt hiszem, ez a titka. A különböző életkor is nehezíti a dolgot. Emma huszonegy éves, míg Claire huszonnégy, én pedig huszonnyolc vagyok, és az életkörülményeink is mások, nagyon mások.

Nekem nem volt jó gyermekkorom, nem voltunk eleresztve pénzzel, mindenért meg kellett dolgoznom. Szerencsére szerettem tanulni, de a középiskola után nem vettek fel államilag finanszírozott főiskolára, így maradt a munka. Akkor még nem volt nyelvtudásom és pénzem sem, hogy valamely nyelviskolában fejlesszem magamat, de amikor megkaptam az előző munkahelyemen az állásomat, azt hittem, hogy ez megváltozik. Hát nem! Anyám semmit sem szégyellve szedte el a fizetésemnek több mint a felét, amit tűrnöm kellett, mert hová is mehettem volna? A rokonaim mind a szomszédaim voltak, úgyhogy ez a megoldás eleve halott ügy volt, barátom nem volt, de hogyan is költözhettem volna hozzá, még ha lett is volna. Albérletre pedig a fizetésem nem lett volna elég. Aztán megismertem Dávidot, aki nagyon jó anyagi helyzetben volt, éppen házat is szeretett volna venni. Beleszerettünk egymásba, és akkor azt hittük, ez mindig így lesz, így gyorsan összeházasodtunk a barátok áldásával, de szülők nélkül, majd beleugrottunk a lakásvásárlásba. Aztán terhes lettem, és elvetetni nem akartam, pedig még csak huszonegy éves voltam. Előttem állt volna az élet, mégis az anyaságot választottam.

Dávid mindig elkísért a vizsgálatoktól kezdve mindenhová, csak kezdett egyre jobban eltávolodni tőlem. Örült a kicsinek, ahogyan én is, mégis volt egy olyan érzésem, hogy lesz ennek még böjtje. Bevallom, boldog voltam, amikor nem úgy lettek a dolgok, ahogyan gondoltam, de az örömöm elhamarkodott volt. A szocpol miatt négy éven belül kellett szülnöm még egy gyereket. Én nem szerettem volna felvenni ezt az állami támogatást, mert a szerződést aláírva szabályszerűen egy tenyészkutyának érzi magát az ember, akinek meg van szabva, hogy mikorra legyenek kölykei. Undorító dolognak tartom! Azt meg végképp, amikor egy szülő azt vágja a gyereke fejéhez, hogy csak azért szültelek meg, mert muszáj volt. Na én nem ezen szülők közé tartozom. Két gyereket szerettem volna mindig is, csak nem ütemtervként, és nem ilyen kis korkülönbséggel. Másfél év van a kicsik között, ami nagyon kevés. Mondhatni, az egyik kicsi, a másik pici! Istenem, hányszor hallottam én ezt sok-sok ember szájából, mellékelve azzal, hogy teljesen ki fogok készülni. Teljesen nem, de csak a szó vége hiányzik, mert a teljes már megvan.

- Mira, itt vagy még? – kérdezte Emma, és ekkor fogtam fel, hogy elkalandoztak a gondolataim a múltban.

- Itt, persze, csak…

- Ne haragudj – szólalt meg halkan Claire.

- Ugyan, miért haragudnék? Tudod, hogy próbálom nem felvenni a dolgaidat, mert annyira ismerlek már, hogy tudjam, mit mondasz haragból és mit a rossz kedved miatt. A túlzott őszinteségedhez, igaz még a mai napig nem szoktam hozzá, de igyekszem.

- Ezzel nem vagy egyedül. Én is őszinte ember vagyok, aki nem rejti véka alá a véleményét, de Claire még engem is meg tud lepni – állapította meg Emma.

- Lehet, hogy ez a baj velem? – kérdezte a barátnőnk, mi pedig egyszerre feleltünk neki.

- NEM! Te így vagy jó, így vagy önmagad, ne kombinálj, ne törd a fejed a változáson, mert… - fenyegettem meg.

- Értem, nem kell többször elmondani.

- Ajánlom is. Néha úgy fel tudsz húzni, áh… - szorítottam össze a fogaimat.

- Tudod, hogy nem szándékos. Viszont a gyerekek már otthon vannak? – váltott témát szőke barátnőm.

- Még nem, de hatig biztosan hazahozza őket Dávid. Csinálok is nekik valami finomságot, csak még nem döntöttem el, hogy mit. – Szavaimat egy percnyi csend követte, és ez nekem nagyon furcsa volt. – Lányok, mi van veletek? Emma, nem szoktál ilyen csendes lenni? Valami baj van?

- Nem, csak nemsokára indut a vonatom, és tudod, hogy ehhez még nem szoktam hozzá. Anyu is most pakol egy csomó mindent, azt sem tudom, hogyan fogom hazavinni. Hiányozni fognak!

- Ott foglak várni a pályaudvaron, és kocsival hazamegyünk. Az csak elbírja a sok csomagot, úgyhogy anyud pakolhat nyugodtan. Szeretjük a főztjét. Hozol valami sós süteményt is? – kérdezte Claire, mire Emma nagyot nevetett, ahogyan én is. Claire édesszájúnak vallja magát, de a sós süteményekért odavan. Mondjuk egy igazi házi krémest sem utasít vissza, ha arról van szó.

- Viszek, ráadásué dupla adagot, mert tudom, hogy nem fogod tudni letenni, ha egyszer megkaparintod – nevetett még mindig Emma.

- Lányok, mondjátok, megkaptátok ti az én szeretetcsomagomat? – kérdeztem mosollyal az arcomon.

- Meg, és nagyon köszönjük, de biztosan nincsen ezekre a dolgokra szükséged? – hadarta Emma.

- Oh, nem is tudom, lehet, hogy a tepsit és az egyik fazekat nem kellett volna odaadnod…

- Akkor visszaküldjük még holnap, és… - kezdett bele Emma, ám én közbevágtam.

- Emma, nyugi, azért küldtem, mert nem használom őket. Ha akad a kezembe olyan, amit még nem használok, azt is felküldöm nektek. Tényleg, a turmixgép jó?

- Igen, Claire isteni finomságokat készített valamelyik nap. Egy baj volt csak vele…

- Azt ne mondd, hogy nem ízlett – vágott közbe Claire.

- Épp ellenkezőleg, nagyon finom volt, csak kevés. Igaz, nem is volt otthon több gyümölcs. Anyu viszont pakolt be egy csomót, úgyhogy…

- Este majd csinálunk, és még én vagyok az édesszájú – mondta Claire, és láttam magam előtt, ahogy megrázza a fejét.

- Ez jó hír, viszont mennem kell, mert indul a vonatom. Claire, te úton vagy már egyáltalán? – kérdezte Emma egy kicsit félve.

- Nem, de lassan én is indulok. Körülbelül egyszerre érkezünk haza, és várni foglak az állomáson. Akkor bontsuk a vonalat, majd este beszélünk, kilenckor szerintem már fent leszünk, Mira.

- Rendben, akkor kilenckor, addig én a gyerekekkel töltöm a kevéske időt lefekvésig. Csajok, vigyázzatok magatokra az úton, főleg te, Claire, mivel vezetsz, és tudom, hogy szeretsz odalépni a gázra – figyelmeztettem barátnőmet.

- Rendben, anya, figyelni fogok és óvatos leszek – gúnyolódott Claire.

- Ez övön aluli volt, hiszen tudod, hogy utálom, amikor ezt csinálod, főleg, mikor komolyan beszélek. Sok barom van az utakon, és nem szeretném, ha Emma este zokogva hívna fel, hogy történt veled valami – hadartam el a mondandómat.

- Vigyázni fogok, ígérem – mondta magabiztosan, a kezem remegése pedig ekkor kezdett csillapodni. – Lányok, bontsuk már a vonalat, mert ha nem tesszük, akkor soha nem fogjuk – szólt közbe Claire, majd elköszöntünk egymástól, és mindenki visszatért ügyes-bajos dolgaihoz.

˜ ˚ ˜

Épphogy elkészültem a pudingos csodával, ahogyan a gyerekek hívják, csöngettek, és meghallottam a kicsik vidám hangját. Megtörölve a kezemet, rohantam kifelé, és mikor kinyitottam a kaput, a nyakamba ugrottak, majd szaladtak is be a házba.

- Volt velük valami gond? – kérdeztem Dávidot.

- Semmi, nagyon jól elvoltunk. Elmentünk Mc Donals-ba, kaptak egy-egy könyvet meg játékot. Voltunk anyuéknál is – sorolta Dávid a hétvégi programjukat, ami eléggé meglepett.

- Figyelj, én örülök, hogy a kicsik jól érezték magukat, de ne vegyél nekik meg mindent, amit kiejtenek a szájukon…

- De miért? Amíg megtehetem, addig…

- Ez az! Te megteheted, de én nem. Ha nálad hozzászoknak, akkor tőlem is elvárják majd ugyanezt, és tudod nagyon jól, hogy az én fizetésem meg sem közelíti a tiédet. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem vehetsz nekik ajándékot, csak tanulják meg, hogy egy hónapban mondjuk egyszer kapnak, nem kéthetente. És szeretném, ha ezt a szüleidnek is megmondanád, mert tudom, hogy most el fogják őket halmozni mindennel.

- Mira, azért te sem panaszkodhatsz, mert a fizetésed, ha jól tudom, elég jó…

- Honnan tudod, hogy mennyi a fizetésem, hiszen elköltöztél, mikor megkaptam az új állásomat.

- Csiripelték a madarak – felelte titokzatosan, én meg összeszűkített szemmel méregettem. Végigpörgettem a munkatársaimat, de nem volt közös ismerősünk, de ki tudja. – A másik pedig az, hogy szerintem a gyerektartás sem lesz egy kis összeg. Tényleg, minden hónap első napján magam fogom betenni a számládra, ha pedig ez hétvégére esik, akkor előtte nap. És szeretném, ha tudnád, hogy iskolakezdéskor, ünnepekkor többet fogok adni, és figyelni fogok arra is, hogy a gyerekeknek mindig elég ruhájuk legyen. Ezért ha bejön az ősz vagy a tél, és mész nekik ruhákat venni, akkor szólj, mert mint mondtam, szeretnék segíteni abban is. Jaj, majd elfelejtettem. Ez a tiéd – vett ki egy borítékot a zsebéből.

- Ez mi? – kérdeztem tőle, de nem vettem el.

- Mivel még két hét van a fizetésig, és minden számlát te fizettél be, tudom, hogy alig maradt valamennyi pénzed.

- Nem fogadhatom el, mert neked is élned kell valamiből – utasítottam vissza, de tudtam, hogy van mit a tejbe aprítania. Mikor beadtam a válókeresetet, készítettek egy vagyonkimutatást, amiből kiderült, hogy van egy befektetési számlája egy akkora összeggel, amitől majdnem leesett az állam. Az ügyvédem azt mondta, hogy támadjuk meg, mert a fele engem illetne, de nem kértem ebből. Ha akkor nem mondta, mikor házasok voltunk, akkor abból a pénzből egy forintot sem kérek.

- Mira, tudod nagyon jól, hogy megleszek nélküle – lengette meg a borítékot. – Te neveled a gyerekeket, nektek nagyobbak a szükségleteitek. Ezért tessék, és ha nem elég, nyugodtan szólj – jelentette ki, majd a kezembe nyomta a fehér papírt, végül beült az autóba, aztán elhajtott. Mikor belenéztem a borítékba, mely tíz darab húsz ezrest takart, szólni akartam, hogy ez túl sok, de a kocsi már az utca vége felé száguldott. De szívemre teszem a kezemet, hogy nagyon jókor jött a pénz, mert az ügyvéd vitte el a fizetésemet, nem pedig a számlák, ami a parafatábla egyik végébe voltak tűzve.

A gyerekek a nappaliban játszottak, és semmi mást nem akartam, csak nézni őket, ahogyan küzdenek az építőkockákkal. Leültem a kanapé elé, míg ők minden egyes építmény, amit összeállítottak, vidáman, kacajok között mutatták meg. Az anyaságnak ezen pillanataiért érdemes élni és visszagondolni arra, hogy mekkora jót cselekedtem akkor, amikor nem vetettem el a Ginát, vagy nem később jött a Márk. Senki nem fogja tőlem elvenni a közös perceket, a nevetésüket, a cinkos mosolyukat és azt a sunyi nézésüket, amivel biztos, hogy levesznek a lábadról. Sajnos gyorsan elrepült a fürdésig az idő, de a gyerekek már akkora hulla fáradtak voltak. Vacsora után kaptak egy-egy adag finomságot, majd meg sem nézve az utolsó mesét, már aludtak is.

Összepakoltam a széthagyott játékokat, a gyerekek szennyesét betettem mosni, és leültem enni, míg a lányokra vártam. A neten keresgéltem, miközben majszolgattam a szendvicsemet, válaszoltam egy-két levélre, majd otthagyva az egészet, gyorsan kiteregettem. Rájöttem, hogy holnap munka, így kivasaltam a blúzomat és a fekete szoknyámat, majd mindent bepakoltam a táskámba, amire szükségem lesz. Szeretem, ha nem kell azzal tölteni a reggelt, hogy kapkodunk, és azon gondolkozunk, hogy mit is vegyünk fel, mert ez reggelente fel tudja bosszantani az embert, és így az egész napunk kész gyötrelem lesz. A kicsiknek is készítettem ruhát, aztán a táskáikba bepakoltam a benti holmijukat. Mikor pedig a géphez ültem, a lányok üzenetei sorakoztak egymás alatt.

Emma:

Szerencsésen megérkeztünk! J

Claire:

Nem hajtottam gyorsan, és egyben hazaértünk! J

Emma:

Mira vagy?

Ha leszel, írj!

Claire:

Itt vagy?

Mira:

Sziasztok! Itt vagyok, csak tudjátok, teregettem meg pakoltam. Mázsás súly esett le a szívemről, hogy otthon vagytok.

A mai este nem maradtunk sokáig, mert holnap megkezdődnek a szürke hétköznapok, ami szerencsére nálunk nem az, mivel napközben is sokszor fel szoktam őket hívni. A naptáramba be van írva még a csengetési rendjük is, vagy hogy Claire mikor van gyakorlaton, vagy Emmának mikor van olyan órája, amin még véletlenül se zavarjam. Tehát megvan az összhang, minden téren, így figyelünk mi egymásra. Este fél tizenegykor bontottuk a beszélgetést, mert mindenki nagyon fáradt volt. Mikor elmentem aludni, jókat mosolyogtam, míg el nem aludtam, mert belegondoltam az esti csevegéseinkbe, főleg abba, hogy ők ezt miképpen kivitelezik, amikor együtt laknak. Először el sem tudtam képzelni, hogyan megy ez náluk, aztán megtudtam, hogy külön szobájuk van, és úgy beszélgetünk, mintha mindenki valahol máshol lenne, mint régen, mikor Emma még az édesanyjával lakott. Azért ők mégis sokkal jobban érzik egymást az esti traccs partikon, mert nem elég, hogy msn-en beszélgetünk, ők még egymásnak is szokták mondani a magukét, átkiabálva egyik szobából a másikba. Tiszta buli lehet, felér egy esti komédiának. Miközben az estéinken pörögtek a gondolataim, el is aludtam.

˜ ˚ ˜

Jól indult a hetem. Rengeteg munka várt hétfőn, így időm sem volt máson gondolkodni, csak a munkára koncentráltam. Délutánra az agyam olyan volt, mint egy szivacs, amit kicsavartak, még a nevemet sem tudtam volna megmondani, ha kérdezik. Hazaérve elhoztam a gyerekeket az óvodából, de előtte a közeli étteremben vettem vacsorát, mert egy rántotta elkészítéséhez sem lett volna energiám. Mialatt a kicsik ettek, írtam a lányoknak egy e-mailt, hogy este ne számítsanak rám, mert elaludnék a billentyűzeten. Amíg a kicsik fürödtek, meg is jött tőlük a válaszlevél, hogy semmi baj, megértik, ráadásul nekik is van mit tanulniuk. A kedd is ugyanígy telt, sőt a munka még több volt, amit másnap még több követett. Csütörtökön pedig elkerekedtek a szemeim, mert a főnököm egy halom papírt vágott le az asztalomra, amiket péntekre kért. Isteni, gondoltam magamban, mert előbb akartam szabadulni a munkahelyről, hogy találkozhassam a lányokkal. Ezért elhatároztam, hogy pénteken korábban viszem óvodába a kicsiket, hogy előbb bemenjek a céghez.

Maradt még munka rendesen, ráadásul rajtam kívül nem volt az irodában senki, így az ablakból néztem az ébredező Budapestet. Mikor beértem, csend és nyugalom fogadott, de fél óra múlva hangos dudálások, még hangosabb fékcsikorgások jelezték, hogy az emberek munkába igyekeznek a magyar közlekedés szerint. Hogy mit értek ezalatt? Mindenki rohant, függetlenül attól, hogy autóval, tömegközlekedéssel, biciklivel vagy gyalog indult el róni az utakat, és idegbetegen dudál, kerül, küldi el melegebb éghajlatra a másikat, vagy éppen löki le a lépcsőről, minthogy előbb induljon el. Mélázásomból a telefonom hangos pittyegése zökkentett ki, amikor pedig megnéztem az üzenetet, meg kellett kapaszkodnom az asztal sarkában. A bankomtól jött, és egy elég nagy összeget mutatott a képernyő, melyet a cégem utalt át. Ekkor jöttem rá, hogy elfeledkeztem a negyedéves jutalomról, így elégedetten dőltem hátra a székben, mert mindenki az érdemei szerint van jutalmazva, és ezek szerint a mi részlegünkkel meg vannak elégedve, ahogyan a vezetői képességemmel is. Legszívesebben felhívtam volna a lányokat, hogy tudassam velük a mai napi programot, de még nagyon korán volt. Viszont Claire-rel beszélnem kellett, így felkaptam a telefont, és már tárcsáztam is, aztán jó pár csörgés után felvette.

- Hallo! – szólt bele a telefonba álmos hangon.

- Szia Claire! Ezer meg ezer bocsánat, hogy zavarlak, főleg ilyen korán, de fontos – suttogtam, pedig nem kellett volna.

- Mondd, de ne suttogj már, mert hegyeznem kell a fülemet, hogy értsem.

- Rendben, bocsi – mondtam hangosabban. – Szeretném, ha ma nem kocsival mennétek suliba, eleve nem messze van az iskolátok egymástól. Megoldható?

- Persze, de elmondanád, hogy miért?

- Időben megtudod. Később még felhívlak titeket, szólj Emmának is, hogy legyen kéznél a telefonja. Puszi nektek, és már csak ez a nap van, kibírjátok – búcsúztam el, majd letettem a telefont, miután elköszönt ő is. Ezután megkerestem a neten egy telefonszámot, és gyorsan elmentettem a telefonomba. Később mikor már nyit a pub, fel fogom hívni, hogy foglaljak egy asztalt. Szeretem azt a helyet, jó a hangulat, tetszik az egyszerűsége, jó a kaja. Egyetlen egy baj van vele, hogy kicsi a tér. Annyira furcsa, hogy Claire-nek ugyanez a véleménye, pedig nem együtt fedeztük fel a helyet, mert még akkor nem is ismertem, amikor először voltam ott.

Míg a kora délutánon gondolkoztam, mosollyal az arcomon vetettem bele magam a munkába. Meglepő módon gyorsan haladtam vele, így szerintem ma mindenki előbb megy haza. Sajnos az örömöm korai volt, mert a főnök ismét egy csomó munkát adott ki, mikor kegyesen tízkor befáradt. A sajátjaimmal hipp-hopp végeztem, de a többiek nyakába is akasztott feladatokat, ezért mindenkitől elvettem egy kicsit, hogy mégis sikerüljön előbb hazamenni.

Kilenckor majdnem elfelejtettem felhívni a Fat Mo’s-t, hogy foglaljak egy asztalt, de a gépem nagy elánnal jelezte a teendőmet. Az irodai telefonon beütöttem a számot, majd a vonal végén egy kellemes férfihang köszönt rám.

- Jó reggelt! Miben segíthetek?

- Jó reggelt! – köszöntem én is. – Szeretnék asztalt foglalni a mai napra.

- Egy pillanat, megnézem a foglalási naplót, tudná tartani egy kicsit?

- Persze, nyugodtan. Fél kettő és kettő környékére szeretném az asztalfoglalást – hadartam, de nem voltam benne biztos, hogy eljutott az információ a férfihez. A fél perces várakozás pedig ezt támasztotta alá.

- Halló – szólt bele a telefonba egyszer csak a férfi. – Van szabad asztal, nyugodtan jöhetnek fél kettő körül. Segíthetek még valamiben? – kérdezte.

- Köszönöm. Mondja, ugye jól emlékszem, hogy Önöknél van zenegép?

- Igen, ráadásul nemrég frissítették a zenéket, és minden zeneszámhoz tartozik egy youtube videó, amit a gép feletti plazmatévén végig is lehet nézni – büszkélkedett a férfi.

- Látom, vannak újítások – mosolyogtam magamban, miközben megkaptam a választ, majd köszönés után bontottam a vonalat. Egész nap a délutánt vártam, hogy indulhassak a lányokért, de előtte felhívtam őket. Ismét konferenciahívást indítottam, de furcsa volt, hogy a sokadik csörgés után veszik fel a telefont.

- Mondd, Mira – suttogott Emma és Claire egyszerre.

- Sziasztok! Mi van veletek, miért…

- Claire Valderbilt, elmondtam már párszor, hogy a telefonjaikat hanyagolják az óráimon! – hallottam meg egy idős női hangot, amit egy férfié követett.

- Emma Tailor, nem figyelmeztetem többször, hogy NE telefonáljon az óráimon.

- Elnézést kérek, de… - kezdte Emma, azonban a férfi közbeszólt.

- Nem érdekelnek a kifogásai, kapcsolja ki a telefont, és figyeljen, hiszen már csak öt perc van az órából – mondta a tanár, és ekkor mind a két lány kinyomta a vonalat. Nagyon rosszul éreztem magamat, mert sosem hívtam még őket rosszkor, de most nagyon elnéztem az időt. Viszont nem tudtam már visszacsinálni, így letettem a kagylót, és szélsebesen dolgozni kezdtem. Nagyon jól haladtunk, így a főnök azt az ígéretet tette, hogy mindenkit haza enged egy órakor. Örültünk, mint majom a farkának, ezért nem lehetett semmi mást hallani, mint a billentyűzet eszeveszett ritmusát, ahogyan az ujjak szélsebesen járnak rajta. Én is éppen egy kimutatáson dolgoztam, amikor megcsörrent a telefonom, és mikor utána nyúltam, akkor ismét. A lányok csörgettek meg, így már be is nyomva az újratárcsázást, hívtam őket.

- Sziasztok! – köszöntem bele, miután felvették. – Ne haragudjatok, de nagyon benéztem az időt.

- Semmi gond, a tanár úgysem kedvel, miért adjak neki okot, hogy mégis megtegye – szólalt meg Emma szarkasztikusan.

- Engem speciel tényleg nagyon rosszkor hívtál, de a tanárnő tudja, hogy nem szokott a telefonom megszólalni, így elnézte – mondta Claire, így egy kicsit megnyugodtam. – És mondd, mi volt ennyire fontos?

- Mondom is! Szeretném megtudni, hogy mikor végeztek – jelentettem ki határozottan, mert nem akartam, hogy kérdésekkel bombázzanak.

- Én fél kettő körül, mert van egy kis dolgom – válaszolt gyorsan Claire.

- Én meg fél háromkor – mondta Emma.

- Emma, mi az utolsó órád? – puhatolóztam.

- Angol – jött a halk válasz.

- De azt mondtad, hogy arra nem is kell bejárnod – jutott eszembe.

- Igen, csak…

- Légy szíves, ne legyen csak – kérleltem. – Ne menj be az utolsó órádra, aztán elétek megyek – próbáltam megtörni, habár nem az a fajta, akit sokat kell kéretni. - Rendben, akkor fél kettőkor felveszlek titeket, majd vadul integetek a taxiból, legyetek a suli előtt. Claire, érted megyek előbb, aztán utánad, Emma – soroltam a sorrendet, majd gyorsan elköszöntem tőlük, hogy ismét a munkámmal foglalkozhassak. Fél egykor mindenki pakolt, kapcsolták ki a gépeket, majd mosolyogva álltak fel, hogy rohanjanak is a maguk dolgára Én hívtam magamnak egy taxit, ami elég gyorsan meg is érkezett, és beszállva már mondtam is a címet. Láttam Claire-t, ahogy megálltunk, de integetni sem kellett neki, már elindult az autó felé, majd gyorsan beszállt. Körülbelül öt perc múlva Emmát is felvettem, aki akkora lendülettel ült be a kocsiba, hogy majdnem beborult az ölembe. Nagyot kacagtunk ezen, akárcsak a sofőr, aki azért csak egy enyhe mosolyt eresztett meg, de aztán türelmesen várta a következő címet.

- Oh, elnézést, a Nyári Pál utca tizenegybe mennénk – diktáltam le a címet előrehajolva, de furcsa volt, hogy nem indulunk, azonban a férfi még mindig engem nézett. – Az ötödik kerületbe – csaptam a homlokomra.

- Csak nem a Fat Mo’s-ba megyünk? – csillant fel Claire szeme.

- De bizony, oda, és azt rendeltek, ami szeretnétek. Megebédelünk, igaz, kicsit késve, meg iszunk, hiszen taxival mentek haza, ahogyan én is – dőltem hátra az ülésbe.

- Mi van, nyertél a kaparós sorsjegyen? – bökött oldalba Claire.

- Így is lehet mondani – forgattam a szemeimet. – Egyébként tudjátok, hogy nem szoktam sem kaparós sorjegyet venni, sem lottózni, vagy egyebek. Habár nem lenne rossz megnyerni a lottót – ábrándoztam.

- Mira, komolyan mondom, hogy rólad egy vicc jut eszembe – kuncogott Emma, mi pedig értetlenül néztünk rá, amit ő észre is vett. – Azt ne mondjátok, hogy nem ismeritek. Na jó, akkor elmesélem. Van egy pasi, aki már hetek óta könyörög Istennek, szinte a nap huszonnégy órájában, hogy hadd nyerje meg az ötös lottót. Isten pedig nem tudja, mit csináljon, ezért leszól neki: Fiam, én szívesen teljesítem a kérésedet, ha egyszer az életben veszel egy lottószelvényt. Esküszöm, Mira, te is pont ilyen vagy. Ábrándozol, álmodozol a sok pénzről, pedig még soha az életben nem töltöttél ki egy szelvényt sem – mondta, de közben olyan jóízűen nevetett, hogy rám is átragadt a jókedve. Körülbelül egy jó fél óra múlva megérkeztünk a pub elé, majd kifizetve a taxit, elindultunk befelé.

A lépcsőn lefelé elég sötét volt, de az éttermi részen elég világos. Mikor körbenéztem, rájöttem, hogy rajtunk kívül alig vannak, majd egy fiatal srác közeledett felénk, és széles mosollyal az arcán üdvözült minket. A hangtól ismét megborzongtam, ahogyan a telefonbeszélgetésünkkor is, majd miután elmondtam, hogy asztalfoglalásunk van, az egyik asztalhoz vezetett minket. Csakhogy közben történt egy kis probléma.