Prológus + 1. fejezet - Visszaemlékezés

PROLÓGUS

MIRA SZEMSZÖGE:

Az élet szar! Legalábbis az enyém most mindenképpen. A hullámvölgy legalján vagyok éppen, ahonnan kőkemény nehézségek árán fogok tudni csak feljebb lépni, az is lassan, nagyon lassan fog megtörténni. Kiss Mira vagyok, nemrég még Magyarné Kiss Mira voltam. Fiatalon mentem férjhez, majd három éven belül szültem két gyereket, akik a világot jelentik nekem. Viszont a nevelésük felőrli minden energiámat, de csak az enyémet. A volt férjem alig foglalkozott velük, hiszen sosem volt otthon. Inkább napestig dolgozott, minthogy velünk legyen. Belegondolva egy hatalmas idióta vagyok, hogy ezt nyolc évig tűrtem. De ennek is, ahogyan sok mindennek, pár napja vége szakadt.

Azt gondolná az ember, hogy a szenvedés megszűnésével a felhőtlen boldogság veszi át a helyet. Általában ez történik, de a gyenge ember magát löki a még nagyobb kínba ilyenkor. De pont ezen helyzetekben tudnak a barátok a legnagyobb segítőkezet nyújtani, még ha nem is tudják ezt. A lányok is pont ezt tették! Lemondva rólam, adtak egy akkora pofont, ami miatt vagyok az, aki vagyok, és olyan, amilyen vagyok. Nagyon sajnálom, hogy hazudtam nekik, hogy becsapva őket, majdnem elvesztettem mindkettőjüket, de akarat és kőkemény erőfeszítés révén a kapcsolatunk erősebb, mint valaha.

Többet vagyunk együtt, visszaadták a fiatalságomat, amit börtönbe zártam a saját magam szörnyű élete miatt. Tanuljátok meg! Egy házasság nem megoldás egy elgyötört gyermekkor ellen. Ezt megtanultam, és sosem fogok még egyszer elhamarkodott döntést hozni. Elég volt! Ezentúl a magam ura leszek, akit segít két barát, kiknek fontos a véleménye a számomra. Igaz, az egyikük tapasztalatlanabb, fiatal és most bontogatja szabadságának a szárnyait, míg a másikuk ezeregy, ha nem több élményt tapasztalt már az élet számtalan területén, mégis mindig ugyanaz a véleményük, tanácsuk. Ők azok, akik még akkor is segítenek, mikor nekik is szükségük lenne arra. Ilyenkor viszont én vagyok az, aki próbál nekik segíteni, akkor is, ha úgy érzem, nem fogok tudni. Aztán mindig rájövök, hogy mégis. Velük olyan az élet, mint az örök körforgás! Én segítek nekik, ők nekem vagy egymásnak, és ez mindig így fog menni, ha rajtam múlik.

1. FEJEZET

MIRA SZEMSZÖGE:

Becsaptam magam mögött az ajtót, és gyors léptekkel rohantam a kocsihoz. Szinte feltéptem az ajtót, és teljes erőmből az üléshez vágtam a táskámat. Olyan ideges voltam, hogy szét tudtam volna ütni mindent, ami csak a kezem ügyébe akad, de e helyett felhangosítottam a rádiót, és pörgő kerekekkel indultam haza.

Nem hatott a zene, most nem, pedig meg szokott nyugtatni. Beszélnem kell a csajokkal! A lehető leggyorsabban félreálltam, elkezdtem kutatni a telefonom, a headsetem után, majd összehangoltam őket, és indítottam egy konferenciahívást. Míg csörgött, folyamatosan pörgött az agyam, mert nem hittem el a történteket.

- Mi van csajszi, már magadban beszélsz? – kérdezte Emma a vonal túloldalán.

- Szia, valószínűleg igen – mosolyodtam el magamon, amit mostanság egyre ritkábban tettem, és ekkor bekapcsolódott a vonalba Claire is.

- Sziasztok! Na mi a nagy harci helyzet? Kimondták már a válást? – szegezte nekem a kérdést, aminek válaszára már hetek óta vártak.

- Szia! Igen, kimondták, de ne tudjátok meg! Ez… ez… ez egy idióta! – vertem egy nagyot a kormányba.

- Nyugi, Mira, hiszen vezetsz – csitított Emma, és Claire is ezt hajtogatta.

- Rendben, de hadd meséljek – vettem egy mély levegőt, és már folytattam is. – Képzeljétek, azt akarta, hogy a gyerekek vele éljenek! Értitek? El akarta tőlem venni a gyerekeket! Legszívesebben nekimentem volna, de azért a bíróságon voltunk, így mégsem tettem.

- És mi lett? – faggatott Claire, és hallottam a hangján, hogy ideges.

- A bírónő nekem ítélte őket, és megszabta a kéthetenkénti láthatást, amiben úgy egyeztünk meg, hogy péntek délután elviszi a gyerekeket, és vasárnap délután hozza őket haza. Természetesen már ezzel a héttel kezdeni akarta a jogainak gyakorlását, így belementem. Annak az egynek örülök, hogy eleve nem sokat volt otthon, így a gyerekek nem nagyon fogják keresni, ahogyan eddig sem tették. Halljátok, én nem tudok megnyugodni – túrtam bele a hajamba idegesen.

- Mira, nem mondom el még egyszer, hogy vezetsz. Baszki, nincs kedvem a kórházban látogatni téged, vagy éppen a temetéseden részt venni. Különben is, ott vannak a GYEREKEK – emelte fel a hangját Emma. Szerencsére ez megtette a hatását, mert kezdtem lehiggadni, a gázpedálról is levettem a lábamat, és tisztán kezdtem gondolkozni.

- Mit csinálsz ma? – kérdezte gyorsan Claire, hogy elterelje a gondolataimat.

- Elmegyek bevásárolok, mert kong a hűtő az ürességtől, majd elhozom a gyerekeket az óvodából, utána pedig főzni fogok, meg talán sütök is valamit. És ti mi jót fogtok ma csinálni?

- Tanulunk – válaszolták egyszerre, és mindhármunkból kitört a nevetés.

- Nem értelek titeket, ti túlbuzgó iskolások – ráztam meg a fejemet, miközben jókat mosolyogtam. – És meséljetek? Milyen az együttélés? Jól kijöttök? Nem ölitek meg egymást?

- Még csak két napja lakunk együtt, úgyhogy nem tudunk erről véleményt mondani, térjünk erre vissza mondjuk egy hónap múlva – mondta Claire, de tudtam, hogy nagyon jól kijönnek egymással, hiszen évek óta barátnők, akik igaz, hogy nem mindig értenek egyet, de lehet, hogy éppen ezért olyan jó a kapcsolatuk? Nem tudom. Én is különbözöm tőlük, mégis nagyon jó a viszonyunk. Emmát régebb óta ismerem, mint Claire-t, de ugyanúgy szeretem mindkettőjüket.

Emma hét évvel fiatalabb nálam, de az életfelfogását néha még én is megirigylem. Megfontolt, mégis bohókás, de egy tiszta lélek, akinek a világ apró dolgai is ugyanolyan mosolyt csalnak az arcára, mint a csillogás vagy a luxus. Claire pedig egy tornádó, aki képes ledönteni a lábadról, és ugyanolyan gyorsan talpra is állít, csak a hangulatod eközben száznyolcvan fokot változik. Ilyen csajjal, mint ő, nem találkoztam még. Láthatja az ember, hogy különböznek egymástól, mégsem lennék meg nélkülük. Hogy is mondták egyszer egy filmben? Áh, megvan: Ők ketten a Napom! Mindig meg tudnak nevettetni, mindig segítenek, ha szükségem van rájuk, egyszerűen mindig ott vannak, ha támaszra lenne szükségem. Örülök, hogy megismertem őket, és azóta minden nap beszélünk egymással. Hol csak pletykálkodunk, hol jókat nevetünk, hol elszalad velünk a ló, és szabadjára engedjük a fantáziánkat, és az a legjobb. Viszont a sok különbség mellett, meg kell, hogy említsem azt a tényt, hogy hasonlítunk is egymásra. Közös a hobbink, közösek egyes érdeklődési köreink, szeretünk olvasni, és a zene mindhármunk életében fontos tényező, habár a stílus különböző.

- A francba, te idióta barom – keltem ki magamból, mert a szembejövő sávból egy autó éppen előzni készül, csak nem számolt azzal, hogy én jövök.

- Mira, mi történt? – kiabált a telefonba Emma.

- Semmi, csak egy idióta forma egyes pályának nézi az utat. Lányok, én lassan elérek a boltig, ezért bontanám a vonalat, de este beszélünk.

- Oké – mondták egyszerre, majd kinyomtam a telefont. Ekkor értem el a parkolóba, ahol szerencsére nem volt sok autó, így közel tudtam megállni a bejárathoz. Miután szereztem egy bevásárlókocsit, célirányosan indultam neki vásárolni. Megvettem a mindennapi szükséges dolgokat, mint a kenyér, a tej, a felvágott a gyerekeknek, és persze mindig veszek nekik valamit, ma joghurtot és túró rudit kapnak. Mikor már mindent megvettem, amit akartam, a kasszához sétáltam, de a szemem megakadt egy táblán, ami a kedvenc italomat hirdette, elég kedvező áron. Gondolkodás nélkül kaptam ki egyet az egyik kartondobozból, és mentem is fizetni.

˜ ˚ ˜

A kicsiket elhoztam az oviból, és mikor hazaértünk, ők elvonultak játszani, én pedig nekikezdtem a vacsorának, és úgy döntöttem, hogy sütök egy almás pitét is. Gyorsan elszállt az idő, miközben a konyhában voltam, így a gyerekeket elvittem fürdeni, majd megették a vacsorát és a süteményt. Ezután nyolcig még tévéztek, utána pedig egy-egy jó éjt puszi után aludni mentek.

Én nem voltam fáradt, és nem is tudtam volna aludni, mert folyamatosan a történtek jártak ismét a fejemben, miután nem volt mivel lekötnöm magamat. Ledőltem a nappaliban lévő kanapéra, és kerestem valami nézhető műsort, de sajnos ez sem kötött le. Kisétáltam a konyhába, hogy keressek egy kis édességet, vagy egy zacskó chipset, és a kamrában megláttam az üveg italt, amit vásároltam. Le akartam emelni a polcról, de rájöttem, hogy reggel vezetnem kell, így visszahúztam a kezemet, és hátat fordítva elindultam a nappaliba. Az óra fél kilencet mutatott, és tudtam, hogy a lányok még nincsenek fent a neten, de egy próbát megért. Max. kilencig elütöm az időt, olvasok, vagy belenézek valami filmbe. Szerencsémre nem kellett ezeket megtennem, mert Emma üzenete virított a képernyőn. Hajnali kettőkor búcsúztunk el egymástól, mert nekik holnap iskola, habár mindkettőjüknek elmarad órájuk, Emmának az első kettő, Claire-nek pedig az első három. Nekem viszont nem kell dolgozni mennem, majd csak jövő héten. Rákérdeztem tőlük, hogy hétvégén elmegyünk-e bulizni, mivel a gyerekek a volt férjemnél lesznek. Istenem, milyen furcsa ezt kimondani, de egyúttal milyen felszabadító érzés is. Sajnos a mostani hétvége egyiküknek sem volt jó, mert Emma hazautazik a családjához, Claire pedig leruccan az egyik ismerőséhez a Balatonra. Végül is nyár van, igaz, az idő nem ezt mutatja, és egy hónap múlva úgyis együtt fogunk tölteni két egész hetet, miután a lányok megkapják a bizonyítványt. A nyári szünet egyik felét a gyerekek velem, a másikat az apjukkal fogják tölteni, meg a nagyszülők is kapnak szerepet a majd két és félhónapnyi pihenőben. Ahogy végiggondoltam mindent, álmosan nyújtóztam egyet, majd én is aludni tértem.

˜ ˚ ˜

Reggel mikor felkeltem, gyorsan lezuhanyoztam, majd mentem is felkelteni a gyerekeket. A lányom már magától fel tudott öltözködni, csak a ruhát kellett rajta eligazítani a legvégén, a kisfiam viszont a lustaságából és a kényelmességéből adódóan igencsak segítségre szorult. Ezt is az apjától örökölte! Elvárja, hogy kiszolgálják, állítom, ha nem lenne gusztustalan, még az ételt is mással rágatná meg, csak ne kelljen mozgatnia a száját. De ezen változtatni fogunk, mert szépen őt is az önállóság útjára fogom terelni. Szerencsére az óvoda csak pár utcányira volt a házunktól, ezért minden nap gyalog tettük meg az utat, oda és vissza. Furcsa mód a kicsi sokkal jobban szeretett sétálni, mint a kislány, ő emiatt kérette magát. Rá kell jönnöm, hogy a gyerekeim annyira különböznek egymástól, mint a tűz és a víz, de pont így alkotnak egy egészet.

˜ ˚ ˜

- Halló? – vettem fel a telefont könyékig lisztes kézzel.

- Szia! – köszönt undorral Dávid, a volt férjem.

- Szia! – vettem egy mély levegőt, de ő már folytatta is.

- Csak azért hívtalak, hogy előbb mennék a gyerekekért. Fél ötre ott vagyok értük. Legyenek kész – hadarta, és ezek a tőmondatok idegesítettek, ahogyan a hanglejtése is, ezért nyeltem egy nagyot, hogy lenyugtassam magamat, és higgadtan válaszoltam.

- Készen lesznek, nyugodtan jöhetsz értük. – Választ nem kaptam, csak kinyomta a telefont. Ennyire nehezére esik velem beszélni két szót? Most áldom csak az eget, hogy már nem szeretem, mert ha ez nem így lenne, az életem maga lenne a pokol. De megfogadtam, hogy én nem leszek olyan, mint ő, mert sosem felejtem el azt, hogy ő a gyerekeim apja. Viszont ezzel ő nem így van. A fiatal és csinos barátnője meg még adja is alá a lovat, mert folyton azt kéri a kicsiktől, hogy anyának szólítsák őt. Komolyan mondom, meg tudnám fojtani az a libát, hiszen agya semmi.

A telefonbeszélgetés elrontotta az egész napomat. Próbáltam lekötni magamat, de nem sikerült. Nem érdekelt semmi, folyton Dórán járt az eszem, és megfogadtam, hogyha még egyszer visszahallom a kicsiktől, hogy újra megkérte őket, először Dáviddal fogok beszélni, és ha nem fog változni semmi, akkor a lánnyal beszélgetek el. Igaz, vele nem lehet, mert a borsónyi nagyságú agya a divaton kívül semmi mást nem fogad be.

Emlékszem, amikor megtudtam, hogy lefeküdt Dáviddal, mikor még együtt voltunk, elkapott a méreg. Nem azért, mert megcsaltak, mert az valahol nem érdekelt, hiszen már akkor tönkre ment a házasságunk, hanem azért, mert megszégyenítettek. De a volt férjemet is meg tudtam volna fojtani egy kis kanál vízben, mert megegyeztünk, hogy míg el nem válunk, addig nem lesz kapcsolatunk, még egyéjszakás sem. Ő meg az első adandó alkalommal megfektette az egyik kolléganőnket. Iszonyatos volt bemenni dolgozni, úgy, hogy mindenki tudott mindenről, hallani, ahogy sutyorognak, ki szánalomból, ki megvetésből. Aztán egyik napról a másikra kizártam mindent, ami Dáviddal volt kapcsolatos, mondjuk Dóra viselkedését nem tudtam, mert mindig mindent úgy tett, hogy provokáljon, vagy csak gúnnyal teli arccal nézhessen végig rajtam. De ez hamar, nagyon hamar kezdett az idegeimre menni, sőt a munkám rovására is, ezért egy ebédszünetben elkaptam az iroda egy eldugott részében.

- Idefigyelj Dóra, lehet, hogy úgy érzed, nyeregben vagy, de ugye tudod, hogy még nem váltam el Dávidtól? Mert én tudom, hogy mindennél jobban vágysz arra, hogy végre összeköltözhessetek, és ez nagyon szúrja a szemedet! Ezért ha azt akarod, hogy ne húzzam a válást, változtatsz a viselkedéseden, mert a következő alkalommal nem a számmal kérlek meg erre – jelentettem ki dühösen, majd otthagytam, de természetesen még aznap este megkaptam Dávidtól, hogy ne fenyegessem a lányt. Valahol baromira nem érdekelt a dolog, és ezt neki is elmagyaráztam, ahogyan azt is, hogy nem csak üres szavak voltak, amiket mondtam, hanem a kőkemény igazság. Sokáig tűrök, de azért ne rajtam röhögjön már a fél világ! Természetesen nem változott semmi, sőt, rosszabb lett, sokkal rosszabb a beosztásom miatt, így elkezdtem másik munkát keresni. Egyik reggel elküldtem egy e-mailt, majd egy óra múlva fel is hívtak, hogy aznap kellene mennem meghallgatásra, ezért elkéredzkedtem a főnökömtől, és délután már másik munkahellyel büszkélkedhettem, mégpedig egy irodavezetői állással. Így másnap bementem a céghez, búcsút vettünk egymástól, és amikor lementem összepakolni a holmimat, Dóra elejtett megjegyzéseit nem hagyhattam szótlanul, így az öklömet megismertettem az arcával.

- Ezért kirúgatlak, így nem lesz munkád, a gyerekeidet pedig Dávidnak fogják ítélni, ha megkezdődik a válás. Addig fogom rágni a fülét, mígnem beadja a válókeresetet – sipítozta, miközben az orrát törölgette.

- Édes cukorborsó, mert gondolom téged is így hív – kezdtem bele a mondandómba. – Kirúgatni nem fog sikerülni, mert most mondtam fel, a válókeresetet meg nem kell beadnia, mert tegnap megtettem én, és állíthatom, hogy egyetlen szaftos részletet sem hagytam ki, így nem hinném, hogy el tudja venni tőlem a gyerekeket. De próbálkozni lehet – mondtam mosolyogva, majd még hozzátettem. – És azt is tudd, hogy a lehető legmagasabb gyerektartást fogom kérvényezni, ami mint tudjuk, a fizetése ötven százaléka lesz. Úgyhogy édes cukorborsó, valószínűleg meg kell majd húzni a nadrágszíjat. Na? Így is odavagy még Dávidért? – ömlött szét győztes mosoly az arcomon, és vissza se nézve hagytam a hátam mögött a múltamat.

A csengő rántott vissza a fájó emlékekből, aztán kisétáltam a kapuhoz. Az egyik futárcég autója állt a ház előtt, pedig nem rendeltem semmit. A középkorú férfi egy kisebb dobozzal várt rám, majd aláírva a papírt, a kezembe nyomta azt. Amikor bent kinyitottam, nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Egy torta volt a kartondobozban, vagyis egy tortának a harmada, és a hozzá tartozó levélen csak ennyi állt.

„ Egy kis boldogsághormon! A kétharmada nálunk van!”

Emma & Claire

Megettem egy kis szeletet az édes finomságból, a többit meghagytam a kicsiknek, majd felhívtam az óvodát, hogy korábban mennék a kicsikért. Háromig viszont elég sok időm volt, így arra gondoltam, hogy kitakarítom a nappalit. Szerencsére a szomszédságban nem volt kisgyerek, így felhangosítottam a hifit, így indulásig kész is lettem.

˜ ˚ ˜

- Megjött apa – szaladt a táskájáért Gina, ahogyan az öccse is így tett. Kinyitottam neki a bejárati ajtót, amin szélsebesen rohantak ki. Dávid mosolyogva várta őket, viszont amikor engem meglátott, a mosolyt sosem látott arckifejezés váltotta fel.

- Szia! – köszönt rám, miközben kinyitottam a kaput, a kicsik pedig beszálltak a kocsiba.

- Szia! Új céges autó? Csak nem előléptettek? – kérdeztem tőle, mert a csend nyomasztó lett volna.

- De igen. Területi vezető lettem – mondta büszkén.

- Dóra még dolgozik? – néztem a kocsi anyósülésére, amit általában a nő foglalt el, de válaszolnia sem kellett volna, mert az arcán lévő izmok játéka mindent elárult.

- Nem, már végzett ő is. Mi már nem vagyunk együtt – jelentette ki, majd nyelt egyet, beült az autóba, és elhajtott. Álltam még egy darabig az utcán, és azon gondolkodtam, hogy egyszerűen nem tudtam azt mondani neki, hogy sajnálom, de nem azért, mert nem így éreztem. Vagyis sajnáltam, hogy ilyen helyzetben van, azt viszont nem, hogy Dóra nincs már mellette.

Dávid egy jó parti, akinek jó munkája van, jól is néz ki, de ő nem a hűség mintaképe, ezért nem értem, hogy miért vett el. Igaz sosem csalt meg a nyolc év alatt, azaz nem tudok róla. Az ember lánya a lábai elé veti magát, ha felveszi a cuki, jó fej, imádnivaló imidzsét, ami valójában csak a látszat. A valóság pedig egészen más. A részletekbe nem mennék bele, mert ő már a múlt, akit teljesen úgysem fogok tudni elfelejteni, de nem is kell.

Előre láttam, hogy az egész hétvégém pocsék lesz. A csajok nem érnek rá, a gyerekek sincsenek itthon, üres a ház, melyre egyre jobban rátelepedik a csend. Azt hiszem, most jött el a lazítás ideje, melyben egy pohár whisky a segítségemre lesz. Kivettem a vitrinből egy poharat, majd teletettem jéggel, és a kamrából kihozott italt már töltöttem is.

Az első pohár még marta a torkomat és minden egyes kortytól kirázott a hideg, viszont mikor már a fél üveg elfogyott, fel sem tűnt a maró érzés, de a fáradtság eluralkodott rajtam, ezért teleengedtem a kádat, és mondjuk úgy, hogy kibéreltem a fürdőkádat. Mikor nagy nehezen kikászálódtam enyhén becsípett állapotban, örültem, hogy eljutottam a kanapéig. A fejem már most elkezdett zakatolni, így a holnapi napomat a gyógyszertárban kezdhetem jó adag fájdalomcsillapító megvételével.

˜ ˚ ˜

- Istenem, lője már le valaki azt a telefont! – nyöszörögtem, majd felültem, de abban a pillanatban visszazuhantam az ágyra. – Szétmegy a fejem! Ki a franc az, aki ilyen kurva kitartó? Mindjárt felveszem – mondtam hangosan, majd elindultam a csörgés irányába, viszont mire odaértem, abbamaradt a kedvenc dalom. – Nagyon jó! Ha már nem bírt várni, akkor így járt. – A fejem a gondolkodás miatt, vagyis a próbálkozás miatt kezdett zsongani.

A fürdőszobában kutattam gyógyszer után, és ahogy emlékeztem, pár napja elfogyott. Kénytelen leszek elmenni a patikába, de előtte fel kell öltöznöm. A gardróbban keresgéltem ruhát, majd a nappaliban rápillantottam az órára, ami fél egyet mutatott, így a ruháimat ledobtam a kanapéra.

- Isteni! A gyógyszertár már bezárt! – sétáltam a vezetékes telefonhoz, majd tárcsáztam. – Szia Anna! Van valami fejfájás csillapítód? – köszöntem unokanővéremnek.

- Szia! Persze, hogy van, viszont pont most indulok itthonról.

- Megint fellépésed lesz?

- Igen. De tudod mit? Beadom a gyógyszert, majd dudálok, ha ott vagyunk.

- Nagyon rendes tőled. Akkor várlak. – Elköszöntünk egymástól, és ismét az egyedülléttel küszködtem, így megnéztem a mobilomat, ami húsz nem fogadott hívást és hat sms-t jelzett. Emma és Claire felváltva hívhattak, és az üzenetek is tőlük érkeztek. Amikor elolvastam őket, rájöttem, hogy elfelejtettem, hogy este fent lesznek a neten, így aggódhattak. Ekkor dudáltak, így indultam is kifelé. Nem tudtam beszélni az unokatesómmal, mert rohant, de lekötelezett a gyógyszerrel. Bent be is vettem belőle két szemet, és indítottam egy közös hívást, ahol Emma vette fel elsőként.

- Mira! Tudod hányszor kerestelek tegnap, és Claire is sokszor hívott. Történt valami, azért nem vetted fel? – kérdezte izgatottan.

- Fogadjunk, hogy bepasizott, a telefont pedig jó mélyen becsúszott a kanapé réseibe – kapcsolódott be Claire.

- Sziasztok lányok! Tegnap egy jéghideg csodával voltam elfoglalva, aki minden gondomat elűzte, viszont úgy kiütött, hogy még most sem vagyok magamnál. – Erre mindkettőjükből kitört a nevetés, amitől a fejem még jobban zsongani kezdett. – Ssshhh! Halkabban!

- Mira, ez olyan volt, mintha Edi babyvel töltötted volna az éjszakát – röhögött Claire még mindig.

- Elmehetsz te a fenébe! Még a hideg is futkos a hátamon! Állítom, most kijózanodtam!

- Mi? Te ittál? Mi történt veled? – vált csodálkozóvá Emma hangja.

- Igen ittam. A jéghideg csoda pedig whisky sok jéggel.

- Mennyit ittál, vallj színt – lett komoly Emma hangja.

- Fél üveg Balit, és úgy, de úgy bealudtam tőle, hogy elfelejtettem felmenni msn-re. De olyan jó volt. A pia elnyomta a gondolataimat, lezsibbasztotta az agyamat, így nem engedett szenvedni.

- Kislány, azért csak ésszel a tömény szesszel. Ne ugorj fejest az élvezetbe – mélyítette Claire a hangját.

- Nyugi! Tudjátok nagyon jól, hogy állok az alkohollal. De most jól jött – jelentettem ki, aztán folytattam. – Na, de meséljetek, ti mi jót csináltatok tegnap este.

- Kezdem én – ajánlotta fel Emma. – Találkoztam a régi barátokkal, és elmentünk a régi törzshelyünkre, ahol hajnalig…

- …ittatok – fejeztem be helyette a mondatot.

- Úgy, ahogy mondod, de közben egy barnahajú picsát kellett hívogatnom, mert fogalmam sem volt, hogy mi van vele – dorgált meg.

- Hé, most ezzel fogtok szekálni? – kérdeztem tőle kissé mérgesen.

- Egy darabig igen! Aki képes minket leváltani pár pohár piára – kezdte Claire, majd folytatta. – Mira, tudod, hogy csak viccelünk! Örülök, hogy nem lettél depis, vagy fordultál magadba.

- Esküszöm, ha ti nem lennétek, nem tudom, hogy mi lenne. Valószínűleg bekövetkezett volna, amit az előbb mondtál Claire, de szerencsére nem így történt. És ezért hálás vagyok nektek. – Szavaimat csend követte, és tudtam, hogy mi megy végbe bennük. – Na jó! Nem sírunk, nem könnyezünk, meg vagyok értve?

- Meg… csak olyan jókor tudod eltalálni az érzelmi hullámaidat, hogy… áh, inkább hagyjuk – szólalt meg Emma.

- Ebben igazat kell adjak neki – kontrázott rá Claire.

- Csajok, ez tény, ha nem lennétek… inkább nem mondom, hisz tudjátok. Viszont Claire, neked hogy telt az estéd?

- Jól, nagyon jól – változott meg a hangszíne. – De a mai este szerintem sokkalta jobb lesz.

- Na, csak nem? Hogy hívják? Hány éves? Hol lakik? Hogy néz ki? – hadartam el izgatottam a kérdéseimet.

- Erre térjünk vissza inkább holnap este, és akkor elmondok nektek mindent, feltéve, ha lesz mit – bújt ki a szokásához híven a kérdések elől szőke barátnőm.

- Legyen, de azt ne hidd, hogy elfelejtjük! És ne merészelj nem fent lenni, mert egész éjszaka csörgetni foglak.

- Fent leszek, nyugi. Viszont nekem most mennem kell. Este egy-két órát tudunk majd dumcsizni. Lesztek?

- Igen – válaszoltuk egyszerre Emmával, majd bontottuk a vonalat mindannyian, miután elköszöntünk egymástól.

˜ ˚ ˜

Ismét itt az este, ülök a tévé előtt, váltogattam a csatornákat, értelmes műsor természetesen nincsen, így magamhoz vettem a laptopomat, és elkezdtem nézegetni a kedvenc oldalaimat. Majd azon kaptam magam, hogy a whiskys pohár ismét a kezemben van, amiből nagy kortyokkal iszom a bódító szeszt. Három pohár után jókedvűen vetettem bele magam a megnyitott blogok tartalmának olvasásába, amik különböző írásokat tartalmaztak. Néhányhoz írtam pár szót is, sőt mindhez, ha azt nézzük. Ezután megnéztem a kedvenc könyvem, és az ebből készült filmek oldalait, melyek közül sok a szereplőkről és magáról a filmről szólt, vagy éppen egy rajongott színészről.

Furcsa, nem vagyok már tini lány, mégis szeretem a fiataloknak szóló filmeket, és mivel nő vagyok, a véleményemet is elmondom a férfi szereplőkről. Bevallom, rajongani nem szoktam a sztárokért, és nem azért, mert kinőttem ebből a korból, hanem azért, mert rajongani csak olyan emberért lehet, akit ismer az illető, és egy híresség nem ilyen. Tud róla az ember jó pár dolgot, látja a tévében, filmekben, interjúkban és ennyi. Ezekből nem lehet megismerni a felszín alatti igazi embert. És tessék, már megint ezen gondolkozom, miközben az utolsó korty csúszik le a torkomon.

* Edi baby - Edward Cullen