2. fejezet - Szárnybontogatás

MIRA SZEMSZÖGE:

Ismét kegyetlen fejfájással ébredtem, rosszabbal, mint tegnap. Pedig azt tartják, hogy kutyaharapást szőrével, de ez most nem így történt. Megkerestem hát a fájdalomcsillapítót, és két szemet gyorsan be is vettem. Vasárnap lévén a gyerekek ma jönnek haza, és tudom, hogy Dávidnál ebédelni fognak, viszont szeretném, ha itthon is lenne főtt étel, így egy gyors zuhany után felöltözve a kocsihoz mentem.

A boltban, mint mindig, célirányosan mentem vásárolni, mégis elkalandoztam némelyik sornál. A gyerekek nem voltak már kicsik, mégis mindig megálltam a babaholmiknál, mert ilyenkor visszaemlékeztem, hogy milyenek voltak a pici ruhák, a kis cipők és minden, ami az újszülöttekre emlékeztet, annyira elvarázsolják az embert, legalábbis engem teljesen magával ragad. Végül elszakadva az ábrándozástól, megkerestem a hentes pultot, majd megvettem az ebéd hozzávalóit.

Hazaérve még mindig zakatolt a fejem a gyógyszer ellenére is, mégis jókedvűen kezdtem el készíteni az ebédet. Bekapcsoltam a konyhai rádiót, amiben a mai slágerek csendültek fel. A lányokat nem akartam korán zargatni, ezért letettem azon próbálkozásomról, hogy felhívom őket. Claire szerintem valamikor hajnalban esett haza, ezáltal még mélyen alszik, ahogyan Emma is, aki szintén hasonló időben került ágyba. Kegyetlen lenne őket felkelteni, de aki éjjel legény, nappal is legyen az. Már nyúltam volna a telefonért, mégis megkönyörültem rajtuk, mert tudtam milyenek, amikor hisztiznek, és egy ilyen ébresztő után biztosan magukban elküldenének melegebb éghajlatra, mivel én is ezt tenném, ha velem csinálnák ugyanezt.

˜ ˚ ˜

Tévénézés közben telefoncsörgésre lettem figyelmes, de az én telefonom nem így csörög. Aztán rájöttem, hogy mégis az enyém az, csak ismét meghülyült, és a kiválasztott csengőhang helyett az egyik alaphangon jelzi, hogy valaki keres.

- Hallo! – szóltam bele a készülékbe, meg sem nézve, hogy ki hív.

- Szia Mira, már azt hittük, hogy fel sem veszed – köszönt Emma.

- Sziasztok! Hát ti? Mennyi az idő? – kérdeztem, majd az órára pillantva rá kellett jönnöm, hogy elaludtam a kanapén, hiszen négy óra volt.

- Mondd azt, hogy nem ittál! – csendült fel Claire mély hangon.

- Nem. De te igen, ha jól gondolom. Na meséljetek csajok, mert az én estém maga volt a katasztrófa – ültem le a kanapéra.

- Az enyém jó volt. Összeültünk ismét a haverokkal, hogy felidézzük a múltat. Viszont Claire-nek még ennél is jobb lehetett az estéje – kuncogott Emma.

- Fogjuk rá – fújta ki hangosan a levegőt az említett.

- Mi történt? Azt hittem legalább neked fergeteges estéd volt – dőltem hátra.

- Messze állt a fergetegestől, még a pia ellenére is. Mondjuk nem hiszem, hogy még egyszer fogunk találkozni a sráccal.

- Amint hallom, ő sem dobogtatta meg a szívedet – állapítottam meg, és tudtam, hogy igazat szóltam.

- Nem, és lassan kezdem azt hinni, hogy velem van a baj – lett keserű a hangja.

- Claire, ne beszélj már hülyeségeket. Te egy fantasztikus csaj vagy. Na jó, vannak hibáid, ahogyan mindenkinek, de tudod, hogy azok sem eget rengetőek. Hidd el, hogy lesz majd olyan ember az életedben, aki értékeli a te szöszi mivoltodat.

- Mira, ha még egyszer a hajszínemmel jössz, esküszöm…

- Hé, nyugi Claire, nagy levegő, és kifúj – mondtam neki, nem kis megdöbbenést követően.

Claire könnyen ki tud jönni a sodrából, de ritkán. Rosszul esett a hangnem, ahogyan szólt hozzám, pedig én csak vicceltem. Tudja, hogy imádom mindkettőjüket, ezért is nem értem, hogy miért viselkedik így néha. A burok rendesen ott van még körülötte, és még mindig nehezen nyílik meg, pedig régóta ismerjük egymást. A pasikkal is ez a helyzet! Könnyen ismerkedik, de a beszélgetéseik csak felszínesek, és eddig nem sok férfi tudta megismerni az igazi Claire-t. Számunkra is nehezen tárta fel magát. Ha megismeri az ember, azt hiszi, hogy olyan, aki egyből megosztja legbelsőbb titkait, de ez nem így van. Úgy kellett belőle kihúzni a dolgokat, mert a bizalmát nem adja ám ingyen. Emma mondhatni, hogy az ellenkezője, habár ő is megválogatja a barátait, mert nem egyszer csalódott már az emberekben. Visszagondolva el sem tudom képzelni, hogyan tudunk mi meglenni egymással. Türelem, kisebb veszekedések, szócsaták, azt hiszem, ez a titka. A különböző életkor is nehezíti a dolgot. Emma huszonegy éves, míg Claire huszonnégy, én pedig huszonnyolc vagyok, és az életkörülményeink is mások, nagyon mások.

Nekem nem volt jó gyermekkorom, nem voltunk eleresztve pénzzel, mindenért meg kellett dolgoznom. Szerencsére szerettem tanulni, de a középiskola után nem vettek fel államilag finanszírozott főiskolára, így maradt a munka. Akkor még nem volt nyelvtudásom és pénzem sem, hogy valamely nyelviskolában fejlesszem magamat, de amikor megkaptam az előző munkahelyemen az állásomat, azt hittem, hogy ez megváltozik. Hát nem! Anyám semmit sem szégyellve szedte el a fizetésemnek több mint a felét, amit tűrnöm kellett, mert hová is mehettem volna? A rokonaim mind a szomszédaim voltak, úgyhogy ez a megoldás eleve halott ügy volt, barátom nem volt, de hogyan is költözhettem volna hozzá, még ha lett is volna. Albérletre pedig a fizetésem nem lett volna elég. Aztán megismertem Dávidot, aki nagyon jó anyagi helyzetben volt, éppen házat is szeretett volna venni. Beleszerettünk egymásba, és akkor azt hittük, ez mindig így lesz, így gyorsan összeházasodtunk a barátok áldásával, de szülők nélkül, majd beleugrottunk a lakásvásárlásba. Aztán terhes lettem, és elvetetni nem akartam, pedig még csak huszonegy éves voltam. Előttem állt volna az élet, mégis az anyaságot választottam.

Dávid mindig elkísért a vizsgálatoktól kezdve mindenhová, csak kezdett egyre jobban eltávolodni tőlem. Örült a kicsinek, ahogyan én is, mégis volt egy olyan érzésem, hogy lesz ennek még böjtje. Bevallom, boldog voltam, amikor nem úgy lettek a dolgok, ahogyan gondoltam, de az örömöm elhamarkodott volt. A szocpol miatt négy éven belül kellett szülnöm még egy gyereket. Én nem szerettem volna felvenni ezt az állami támogatást, mert a szerződést aláírva szabályszerűen egy tenyészkutyának érzi magát az ember, akinek meg van szabva, hogy mikorra legyenek kölykei. Undorító dolognak tartom! Azt meg végképp, amikor egy szülő azt vágja a gyereke fejéhez, hogy csak azért szültelek meg, mert muszáj volt. Na én nem ezen szülők közé tartozom. Két gyereket szerettem volna mindig is, csak nem ütemtervként, és nem ilyen kis korkülönbséggel. Másfél év van a kicsik között, ami nagyon kevés. Mondhatni, az egyik kicsi, a másik pici! Istenem, hányszor hallottam én ezt sok-sok ember szájából, mellékelve azzal, hogy teljesen ki fogok készülni. Teljesen nem, de csak a szó vége hiányzik, mert a teljes már megvan.

- Mira, itt vagy még? – kérdezte Emma, és ekkor fogtam fel, hogy elkalandoztak a gondolataim a múltban.

- Itt, persze, csak…

- Ne haragudj – szólalt meg halkan Claire.

- Ugyan, miért haragudnék? Tudod, hogy próbálom nem felvenni a dolgaidat, mert annyira ismerlek már, hogy tudjam, mit mondasz haragból és mit a rossz kedved miatt. A túlzott őszinteségedhez, igaz még a mai napig nem szoktam hozzá, de igyekszem.

- Ezzel nem vagy egyedül. Én is őszinte ember vagyok, aki nem rejti véka alá a véleményét, de Claire még engem is meg tud lepni – állapította meg Emma.

- Lehet, hogy ez a baj velem? – kérdezte a barátnőnk, mi pedig egyszerre feleltünk neki.

- NEM! Te így vagy jó, így vagy önmagad, ne kombinálj, ne törd a fejed a változáson, mert… - fenyegettem meg.

- Értem, nem kell többször elmondani.

- Ajánlom is. Néha úgy fel tudsz húzni, áh… - szorítottam össze a fogaimat.

- Tudod, hogy nem szándékos. Viszont a gyerekek már otthon vannak? – váltott témát szőke barátnőm.

- Még nem, de hatig biztosan hazahozza őket Dávid. Csinálok is nekik valami finomságot, csak még nem döntöttem el, hogy mit. – Szavaimat egy percnyi csend követte, és ez nekem nagyon furcsa volt. – Lányok, mi van veletek? Emma, nem szoktál ilyen csendes lenni? Valami baj van?

- Nem, csak nemsokára indut a vonatom, és tudod, hogy ehhez még nem szoktam hozzá. Anyu is most pakol egy csomó mindent, azt sem tudom, hogyan fogom hazavinni. Hiányozni fognak!

- Ott foglak várni a pályaudvaron, és kocsival hazamegyünk. Az csak elbírja a sok csomagot, úgyhogy anyud pakolhat nyugodtan. Szeretjük a főztjét. Hozol valami sós süteményt is? – kérdezte Claire, mire Emma nagyot nevetett, ahogyan én is. Claire édesszájúnak vallja magát, de a sós süteményekért odavan. Mondjuk egy igazi házi krémest sem utasít vissza, ha arról van szó.

- Viszek, ráadásué dupla adagot, mert tudom, hogy nem fogod tudni letenni, ha egyszer megkaparintod – nevetett még mindig Emma.

- Lányok, mondjátok, megkaptátok ti az én szeretetcsomagomat? – kérdeztem mosollyal az arcomon.

- Meg, és nagyon köszönjük, de biztosan nincsen ezekre a dolgokra szükséged? – hadarta Emma.

- Oh, nem is tudom, lehet, hogy a tepsit és az egyik fazekat nem kellett volna odaadnod…

- Akkor visszaküldjük még holnap, és… - kezdett bele Emma, ám én közbevágtam.

- Emma, nyugi, azért küldtem, mert nem használom őket. Ha akad a kezembe olyan, amit még nem használok, azt is felküldöm nektek. Tényleg, a turmixgép jó?

- Igen, Claire isteni finomságokat készített valamelyik nap. Egy baj volt csak vele…

- Azt ne mondd, hogy nem ízlett – vágott közbe Claire.

- Épp ellenkezőleg, nagyon finom volt, csak kevés. Igaz, nem is volt otthon több gyümölcs. Anyu viszont pakolt be egy csomót, úgyhogy…

- Este majd csinálunk, és még én vagyok az édesszájú – mondta Claire, és láttam magam előtt, ahogy megrázza a fejét.

- Ez jó hír, viszont mennem kell, mert indul a vonatom. Claire, te úton vagy már egyáltalán? – kérdezte Emma egy kicsit félve.

- Nem, de lassan én is indulok. Körülbelül egyszerre érkezünk haza, és várni foglak az állomáson. Akkor bontsuk a vonalat, majd este beszélünk, kilenckor szerintem már fent leszünk, Mira.

- Rendben, akkor kilenckor, addig én a gyerekekkel töltöm a kevéske időt lefekvésig. Csajok, vigyázzatok magatokra az úton, főleg te, Claire, mivel vezetsz, és tudom, hogy szeretsz odalépni a gázra – figyelmeztettem barátnőmet.

- Rendben, anya, figyelni fogok és óvatos leszek – gúnyolódott Claire.

- Ez övön aluli volt, hiszen tudod, hogy utálom, amikor ezt csinálod, főleg, mikor komolyan beszélek. Sok barom van az utakon, és nem szeretném, ha Emma este zokogva hívna fel, hogy történt veled valami – hadartam el a mondandómat.

- Vigyázni fogok, ígérem – mondta magabiztosan, a kezem remegése pedig ekkor kezdett csillapodni. – Lányok, bontsuk már a vonalat, mert ha nem tesszük, akkor soha nem fogjuk – szólt közbe Claire, majd elköszöntünk egymástól, és mindenki visszatért ügyes-bajos dolgaihoz.

˜ ˚ ˜

Épphogy elkészültem a pudingos csodával, ahogyan a gyerekek hívják, csöngettek, és meghallottam a kicsik vidám hangját. Megtörölve a kezemet, rohantam kifelé, és mikor kinyitottam a kaput, a nyakamba ugrottak, majd szaladtak is be a házba.

- Volt velük valami gond? – kérdeztem Dávidot.

- Semmi, nagyon jól elvoltunk. Elmentünk Mc Donals-ba, kaptak egy-egy könyvet meg játékot. Voltunk anyuéknál is – sorolta Dávid a hétvégi programjukat, ami eléggé meglepett.

- Figyelj, én örülök, hogy a kicsik jól érezték magukat, de ne vegyél nekik meg mindent, amit kiejtenek a szájukon…

- De miért? Amíg megtehetem, addig…

- Ez az! Te megteheted, de én nem. Ha nálad hozzászoknak, akkor tőlem is elvárják majd ugyanezt, és tudod nagyon jól, hogy az én fizetésem meg sem közelíti a tiédet. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem vehetsz nekik ajándékot, csak tanulják meg, hogy egy hónapban mondjuk egyszer kapnak, nem kéthetente. És szeretném, ha ezt a szüleidnek is megmondanád, mert tudom, hogy most el fogják őket halmozni mindennel.

- Mira, azért te sem panaszkodhatsz, mert a fizetésed, ha jól tudom, elég jó…

- Honnan tudod, hogy mennyi a fizetésem, hiszen elköltöztél, mikor megkaptam az új állásomat.

- Csiripelték a madarak – felelte titokzatosan, én meg összeszűkített szemmel méregettem. Végigpörgettem a munkatársaimat, de nem volt közös ismerősünk, de ki tudja. – A másik pedig az, hogy szerintem a gyerektartás sem lesz egy kis összeg. Tényleg, minden hónap első napján magam fogom betenni a számládra, ha pedig ez hétvégére esik, akkor előtte nap. És szeretném, ha tudnád, hogy iskolakezdéskor, ünnepekkor többet fogok adni, és figyelni fogok arra is, hogy a gyerekeknek mindig elég ruhájuk legyen. Ezért ha bejön az ősz vagy a tél, és mész nekik ruhákat venni, akkor szólj, mert mint mondtam, szeretnék segíteni abban is. Jaj, majd elfelejtettem. Ez a tiéd – vett ki egy borítékot a zsebéből.

- Ez mi? – kérdeztem tőle, de nem vettem el.

- Mivel még két hét van a fizetésig, és minden számlát te fizettél be, tudom, hogy alig maradt valamennyi pénzed.

- Nem fogadhatom el, mert neked is élned kell valamiből – utasítottam vissza, de tudtam, hogy van mit a tejbe aprítania. Mikor beadtam a válókeresetet, készítettek egy vagyonkimutatást, amiből kiderült, hogy van egy befektetési számlája egy akkora összeggel, amitől majdnem leesett az állam. Az ügyvédem azt mondta, hogy támadjuk meg, mert a fele engem illetne, de nem kértem ebből. Ha akkor nem mondta, mikor házasok voltunk, akkor abból a pénzből egy forintot sem kérek.

- Mira, tudod nagyon jól, hogy megleszek nélküle – lengette meg a borítékot. – Te neveled a gyerekeket, nektek nagyobbak a szükségleteitek. Ezért tessék, és ha nem elég, nyugodtan szólj – jelentette ki, majd a kezembe nyomta a fehér papírt, végül beült az autóba, aztán elhajtott. Mikor belenéztem a borítékba, mely tíz darab húsz ezrest takart, szólni akartam, hogy ez túl sok, de a kocsi már az utca vége felé száguldott. De szívemre teszem a kezemet, hogy nagyon jókor jött a pénz, mert az ügyvéd vitte el a fizetésemet, nem pedig a számlák, ami a parafatábla egyik végébe voltak tűzve.

A gyerekek a nappaliban játszottak, és semmi mást nem akartam, csak nézni őket, ahogyan küzdenek az építőkockákkal. Leültem a kanapé elé, míg ők minden egyes építmény, amit összeállítottak, vidáman, kacajok között mutatták meg. Az anyaságnak ezen pillanataiért érdemes élni és visszagondolni arra, hogy mekkora jót cselekedtem akkor, amikor nem vetettem el a Ginát, vagy nem később jött a Márk. Senki nem fogja tőlem elvenni a közös perceket, a nevetésüket, a cinkos mosolyukat és azt a sunyi nézésüket, amivel biztos, hogy levesznek a lábadról. Sajnos gyorsan elrepült a fürdésig az idő, de a gyerekek már akkora hulla fáradtak voltak. Vacsora után kaptak egy-egy adag finomságot, majd meg sem nézve az utolsó mesét, már aludtak is.

Összepakoltam a széthagyott játékokat, a gyerekek szennyesét betettem mosni, és leültem enni, míg a lányokra vártam. A neten keresgéltem, miközben majszolgattam a szendvicsemet, válaszoltam egy-két levélre, majd otthagyva az egészet, gyorsan kiteregettem. Rájöttem, hogy holnap munka, így kivasaltam a blúzomat és a fekete szoknyámat, majd mindent bepakoltam a táskámba, amire szükségem lesz. Szeretem, ha nem kell azzal tölteni a reggelt, hogy kapkodunk, és azon gondolkozunk, hogy mit is vegyünk fel, mert ez reggelente fel tudja bosszantani az embert, és így az egész napunk kész gyötrelem lesz. A kicsiknek is készítettem ruhát, aztán a táskáikba bepakoltam a benti holmijukat. Mikor pedig a géphez ültem, a lányok üzenetei sorakoztak egymás alatt.

Emma:

Szerencsésen megérkeztünk! J

Claire:

Nem hajtottam gyorsan, és egyben hazaértünk! J

Emma:

Mira vagy?

Ha leszel, írj!

Claire:

Itt vagy?

Mira:

Sziasztok! Itt vagyok, csak tudjátok, teregettem meg pakoltam. Mázsás súly esett le a szívemről, hogy otthon vagytok.

A mai este nem maradtunk sokáig, mert holnap megkezdődnek a szürke hétköznapok, ami szerencsére nálunk nem az, mivel napközben is sokszor fel szoktam őket hívni. A naptáramba be van írva még a csengetési rendjük is, vagy hogy Claire mikor van gyakorlaton, vagy Emmának mikor van olyan órája, amin még véletlenül se zavarjam. Tehát megvan az összhang, minden téren, így figyelünk mi egymásra. Este fél tizenegykor bontottuk a beszélgetést, mert mindenki nagyon fáradt volt. Mikor elmentem aludni, jókat mosolyogtam, míg el nem aludtam, mert belegondoltam az esti csevegéseinkbe, főleg abba, hogy ők ezt miképpen kivitelezik, amikor együtt laknak. Először el sem tudtam képzelni, hogyan megy ez náluk, aztán megtudtam, hogy külön szobájuk van, és úgy beszélgetünk, mintha mindenki valahol máshol lenne, mint régen, mikor Emma még az édesanyjával lakott. Azért ők mégis sokkal jobban érzik egymást az esti traccs partikon, mert nem elég, hogy msn-en beszélgetünk, ők még egymásnak is szokták mondani a magukét, átkiabálva egyik szobából a másikba. Tiszta buli lehet, felér egy esti komédiának. Miközben az estéinken pörögtek a gondolataim, el is aludtam.

˜ ˚ ˜

Jól indult a hetem. Rengeteg munka várt hétfőn, így időm sem volt máson gondolkodni, csak a munkára koncentráltam. Délutánra az agyam olyan volt, mint egy szivacs, amit kicsavartak, még a nevemet sem tudtam volna megmondani, ha kérdezik. Hazaérve elhoztam a gyerekeket az óvodából, de előtte a közeli étteremben vettem vacsorát, mert egy rántotta elkészítéséhez sem lett volna energiám. Mialatt a kicsik ettek, írtam a lányoknak egy e-mailt, hogy este ne számítsanak rám, mert elaludnék a billentyűzeten. Amíg a kicsik fürödtek, meg is jött tőlük a válaszlevél, hogy semmi baj, megértik, ráadásul nekik is van mit tanulniuk. A kedd is ugyanígy telt, sőt a munka még több volt, amit másnap még több követett. Csütörtökön pedig elkerekedtek a szemeim, mert a főnököm egy halom papírt vágott le az asztalomra, amiket péntekre kért. Isteni, gondoltam magamban, mert előbb akartam szabadulni a munkahelyről, hogy találkozhassam a lányokkal. Ezért elhatároztam, hogy pénteken korábban viszem óvodába a kicsiket, hogy előbb bemenjek a céghez.

Maradt még munka rendesen, ráadásul rajtam kívül nem volt az irodában senki, így az ablakból néztem az ébredező Budapestet. Mikor beértem, csend és nyugalom fogadott, de fél óra múlva hangos dudálások, még hangosabb fékcsikorgások jelezték, hogy az emberek munkába igyekeznek a magyar közlekedés szerint. Hogy mit értek ezalatt? Mindenki rohant, függetlenül attól, hogy autóval, tömegközlekedéssel, biciklivel vagy gyalog indult el róni az utakat, és idegbetegen dudál, kerül, küldi el melegebb éghajlatra a másikat, vagy éppen löki le a lépcsőről, minthogy előbb induljon el. Mélázásomból a telefonom hangos pittyegése zökkentett ki, amikor pedig megnéztem az üzenetet, meg kellett kapaszkodnom az asztal sarkában. A bankomtól jött, és egy elég nagy összeget mutatott a képernyő, melyet a cégem utalt át. Ekkor jöttem rá, hogy elfeledkeztem a negyedéves jutalomról, így elégedetten dőltem hátra a székben, mert mindenki az érdemei szerint van jutalmazva, és ezek szerint a mi részlegünkkel meg vannak elégedve, ahogyan a vezetői képességemmel is. Legszívesebben felhívtam volna a lányokat, hogy tudassam velük a mai napi programot, de még nagyon korán volt. Viszont Claire-rel beszélnem kellett, így felkaptam a telefont, és már tárcsáztam is, aztán jó pár csörgés után felvette.

- Hallo! – szólt bele a telefonba álmos hangon.

- Szia Claire! Ezer meg ezer bocsánat, hogy zavarlak, főleg ilyen korán, de fontos – suttogtam, pedig nem kellett volna.

- Mondd, de ne suttogj már, mert hegyeznem kell a fülemet, hogy értsem.

- Rendben, bocsi – mondtam hangosabban. – Szeretném, ha ma nem kocsival mennétek suliba, eleve nem messze van az iskolátok egymástól. Megoldható?

- Persze, de elmondanád, hogy miért?

- Időben megtudod. Később még felhívlak titeket, szólj Emmának is, hogy legyen kéznél a telefonja. Puszi nektek, és már csak ez a nap van, kibírjátok – búcsúztam el, majd letettem a telefont, miután elköszönt ő is. Ezután megkerestem a neten egy telefonszámot, és gyorsan elmentettem a telefonomba. Később mikor már nyit a pub, fel fogom hívni, hogy foglaljak egy asztalt. Szeretem azt a helyet, jó a hangulat, tetszik az egyszerűsége, jó a kaja. Egyetlen egy baj van vele, hogy kicsi a tér. Annyira furcsa, hogy Claire-nek ugyanez a véleménye, pedig nem együtt fedeztük fel a helyet, mert még akkor nem is ismertem, amikor először voltam ott.

Míg a kora délutánon gondolkoztam, mosollyal az arcomon vetettem bele magam a munkába. Meglepő módon gyorsan haladtam vele, így szerintem ma mindenki előbb megy haza. Sajnos az örömöm korai volt, mert a főnök ismét egy csomó munkát adott ki, mikor kegyesen tízkor befáradt. A sajátjaimmal hipp-hopp végeztem, de a többiek nyakába is akasztott feladatokat, ezért mindenkitől elvettem egy kicsit, hogy mégis sikerüljön előbb hazamenni.

Kilenckor majdnem elfelejtettem felhívni a Fat Mo’s-t, hogy foglaljak egy asztalt, de a gépem nagy elánnal jelezte a teendőmet. Az irodai telefonon beütöttem a számot, majd a vonal végén egy kellemes férfihang köszönt rám.

- Jó reggelt! Miben segíthetek?

- Jó reggelt! – köszöntem én is. – Szeretnék asztalt foglalni a mai napra.

- Egy pillanat, megnézem a foglalási naplót, tudná tartani egy kicsit?

- Persze, nyugodtan. Fél kettő és kettő környékére szeretném az asztalfoglalást – hadartam, de nem voltam benne biztos, hogy eljutott az információ a férfihez. A fél perces várakozás pedig ezt támasztotta alá.

- Halló – szólt bele a telefonba egyszer csak a férfi. – Van szabad asztal, nyugodtan jöhetnek fél kettő körül. Segíthetek még valamiben? – kérdezte.

- Köszönöm. Mondja, ugye jól emlékszem, hogy Önöknél van zenegép?

- Igen, ráadásul nemrég frissítették a zenéket, és minden zeneszámhoz tartozik egy youtube videó, amit a gép feletti plazmatévén végig is lehet nézni – büszkélkedett a férfi.

- Látom, vannak újítások – mosolyogtam magamban, miközben megkaptam a választ, majd köszönés után bontottam a vonalat. Egész nap a délutánt vártam, hogy indulhassak a lányokért, de előtte felhívtam őket. Ismét konferenciahívást indítottam, de furcsa volt, hogy a sokadik csörgés után veszik fel a telefont.

- Mondd, Mira – suttogott Emma és Claire egyszerre.

- Sziasztok! Mi van veletek, miért…

- Claire Valderbilt, elmondtam már párszor, hogy a telefonjaikat hanyagolják az óráimon! – hallottam meg egy idős női hangot, amit egy férfié követett.

- Emma Tailor, nem figyelmeztetem többször, hogy NE telefonáljon az óráimon.

- Elnézést kérek, de… - kezdte Emma, azonban a férfi közbeszólt.

- Nem érdekelnek a kifogásai, kapcsolja ki a telefont, és figyeljen, hiszen már csak öt perc van az órából – mondta a tanár, és ekkor mind a két lány kinyomta a vonalat. Nagyon rosszul éreztem magamat, mert sosem hívtam még őket rosszkor, de most nagyon elnéztem az időt. Viszont nem tudtam már visszacsinálni, így letettem a kagylót, és szélsebesen dolgozni kezdtem. Nagyon jól haladtunk, így a főnök azt az ígéretet tette, hogy mindenkit haza enged egy órakor. Örültünk, mint majom a farkának, ezért nem lehetett semmi mást hallani, mint a billentyűzet eszeveszett ritmusát, ahogyan az ujjak szélsebesen járnak rajta. Én is éppen egy kimutatáson dolgoztam, amikor megcsörrent a telefonom, és mikor utána nyúltam, akkor ismét. A lányok csörgettek meg, így már be is nyomva az újratárcsázást, hívtam őket.

- Sziasztok! – köszöntem bele, miután felvették. – Ne haragudjatok, de nagyon benéztem az időt.

- Semmi gond, a tanár úgysem kedvel, miért adjak neki okot, hogy mégis megtegye – szólalt meg Emma szarkasztikusan.

- Engem speciel tényleg nagyon rosszkor hívtál, de a tanárnő tudja, hogy nem szokott a telefonom megszólalni, így elnézte – mondta Claire, így egy kicsit megnyugodtam. – És mondd, mi volt ennyire fontos?

- Mondom is! Szeretném megtudni, hogy mikor végeztek – jelentettem ki határozottan, mert nem akartam, hogy kérdésekkel bombázzanak.

- Én fél kettő körül, mert van egy kis dolgom – válaszolt gyorsan Claire.

- Én meg fél háromkor – mondta Emma.

- Emma, mi az utolsó órád? – puhatolóztam.

- Angol – jött a halk válasz.

- De azt mondtad, hogy arra nem is kell bejárnod – jutott eszembe.

- Igen, csak…

- Légy szíves, ne legyen csak – kérleltem. – Ne menj be az utolsó órádra, aztán elétek megyek – próbáltam megtörni, habár nem az a fajta, akit sokat kell kéretni. - Rendben, akkor fél kettőkor felveszlek titeket, majd vadul integetek a taxiból, legyetek a suli előtt. Claire, érted megyek előbb, aztán utánad, Emma – soroltam a sorrendet, majd gyorsan elköszöntem tőlük, hogy ismét a munkámmal foglalkozhassak. Fél egykor mindenki pakolt, kapcsolták ki a gépeket, majd mosolyogva álltak fel, hogy rohanjanak is a maguk dolgára Én hívtam magamnak egy taxit, ami elég gyorsan meg is érkezett, és beszállva már mondtam is a címet. Láttam Claire-t, ahogy megálltunk, de integetni sem kellett neki, már elindult az autó felé, majd gyorsan beszállt. Körülbelül öt perc múlva Emmát is felvettem, aki akkora lendülettel ült be a kocsiba, hogy majdnem beborult az ölembe. Nagyot kacagtunk ezen, akárcsak a sofőr, aki azért csak egy enyhe mosolyt eresztett meg, de aztán türelmesen várta a következő címet.

- Oh, elnézést, a Nyári Pál utca tizenegybe mennénk – diktáltam le a címet előrehajolva, de furcsa volt, hogy nem indulunk, azonban a férfi még mindig engem nézett. – Az ötödik kerületbe – csaptam a homlokomra.

- Csak nem a Fat Mo’s-ba megyünk? – csillant fel Claire szeme.

- De bizony, oda, és azt rendeltek, ami szeretnétek. Megebédelünk, igaz, kicsit késve, meg iszunk, hiszen taxival mentek haza, ahogyan én is – dőltem hátra az ülésbe.

- Mi van, nyertél a kaparós sorsjegyen? – bökött oldalba Claire.

- Így is lehet mondani – forgattam a szemeimet. – Egyébként tudjátok, hogy nem szoktam sem kaparós sorjegyet venni, sem lottózni, vagy egyebek. Habár nem lenne rossz megnyerni a lottót – ábrándoztam.

- Mira, komolyan mondom, hogy rólad egy vicc jut eszembe – kuncogott Emma, mi pedig értetlenül néztünk rá, amit ő észre is vett. – Azt ne mondjátok, hogy nem ismeritek. Na jó, akkor elmesélem. Van egy pasi, aki már hetek óta könyörög Istennek, szinte a nap huszonnégy órájában, hogy hadd nyerje meg az ötös lottót. Isten pedig nem tudja, mit csináljon, ezért leszól neki: Fiam, én szívesen teljesítem a kérésedet, ha egyszer az életben veszel egy lottószelvényt. Esküszöm, Mira, te is pont ilyen vagy. Ábrándozol, álmodozol a sok pénzről, pedig még soha az életben nem töltöttél ki egy szelvényt sem – mondta, de közben olyan jóízűen nevetett, hogy rám is átragadt a jókedve. Körülbelül egy jó fél óra múlva megérkeztünk a pub elé, majd kifizetve a taxit, elindultunk befelé.

A lépcsőn lefelé elég sötét volt, de az éttermi részen elég világos. Mikor körbenéztem, rájöttem, hogy rajtunk kívül alig vannak, majd egy fiatal srác közeledett felénk, és széles mosollyal az arcán üdvözült minket. A hangtól ismét megborzongtam, ahogyan a telefonbeszélgetésünkkor is, majd miután elmondtam, hogy asztalfoglalásunk van, az egyik asztalhoz vezetett minket. Csakhogy közben történt egy kis probléma.

Prológus + 1. fejezet - Visszaemlékezés

PROLÓGUS

MIRA SZEMSZÖGE:

Az élet szar! Legalábbis az enyém most mindenképpen. A hullámvölgy legalján vagyok éppen, ahonnan kőkemény nehézségek árán fogok tudni csak feljebb lépni, az is lassan, nagyon lassan fog megtörténni. Kiss Mira vagyok, nemrég még Magyarné Kiss Mira voltam. Fiatalon mentem férjhez, majd három éven belül szültem két gyereket, akik a világot jelentik nekem. Viszont a nevelésük felőrli minden energiámat, de csak az enyémet. A volt férjem alig foglalkozott velük, hiszen sosem volt otthon. Inkább napestig dolgozott, minthogy velünk legyen. Belegondolva egy hatalmas idióta vagyok, hogy ezt nyolc évig tűrtem. De ennek is, ahogyan sok mindennek, pár napja vége szakadt.

Azt gondolná az ember, hogy a szenvedés megszűnésével a felhőtlen boldogság veszi át a helyet. Általában ez történik, de a gyenge ember magát löki a még nagyobb kínba ilyenkor. De pont ezen helyzetekben tudnak a barátok a legnagyobb segítőkezet nyújtani, még ha nem is tudják ezt. A lányok is pont ezt tették! Lemondva rólam, adtak egy akkora pofont, ami miatt vagyok az, aki vagyok, és olyan, amilyen vagyok. Nagyon sajnálom, hogy hazudtam nekik, hogy becsapva őket, majdnem elvesztettem mindkettőjüket, de akarat és kőkemény erőfeszítés révén a kapcsolatunk erősebb, mint valaha.

Többet vagyunk együtt, visszaadták a fiatalságomat, amit börtönbe zártam a saját magam szörnyű élete miatt. Tanuljátok meg! Egy házasság nem megoldás egy elgyötört gyermekkor ellen. Ezt megtanultam, és sosem fogok még egyszer elhamarkodott döntést hozni. Elég volt! Ezentúl a magam ura leszek, akit segít két barát, kiknek fontos a véleménye a számomra. Igaz, az egyikük tapasztalatlanabb, fiatal és most bontogatja szabadságának a szárnyait, míg a másikuk ezeregy, ha nem több élményt tapasztalt már az élet számtalan területén, mégis mindig ugyanaz a véleményük, tanácsuk. Ők azok, akik még akkor is segítenek, mikor nekik is szükségük lenne arra. Ilyenkor viszont én vagyok az, aki próbál nekik segíteni, akkor is, ha úgy érzem, nem fogok tudni. Aztán mindig rájövök, hogy mégis. Velük olyan az élet, mint az örök körforgás! Én segítek nekik, ők nekem vagy egymásnak, és ez mindig így fog menni, ha rajtam múlik.

1. FEJEZET

MIRA SZEMSZÖGE:

Becsaptam magam mögött az ajtót, és gyors léptekkel rohantam a kocsihoz. Szinte feltéptem az ajtót, és teljes erőmből az üléshez vágtam a táskámat. Olyan ideges voltam, hogy szét tudtam volna ütni mindent, ami csak a kezem ügyébe akad, de e helyett felhangosítottam a rádiót, és pörgő kerekekkel indultam haza.

Nem hatott a zene, most nem, pedig meg szokott nyugtatni. Beszélnem kell a csajokkal! A lehető leggyorsabban félreálltam, elkezdtem kutatni a telefonom, a headsetem után, majd összehangoltam őket, és indítottam egy konferenciahívást. Míg csörgött, folyamatosan pörgött az agyam, mert nem hittem el a történteket.

- Mi van csajszi, már magadban beszélsz? – kérdezte Emma a vonal túloldalán.

- Szia, valószínűleg igen – mosolyodtam el magamon, amit mostanság egyre ritkábban tettem, és ekkor bekapcsolódott a vonalba Claire is.

- Sziasztok! Na mi a nagy harci helyzet? Kimondták már a válást? – szegezte nekem a kérdést, aminek válaszára már hetek óta vártak.

- Szia! Igen, kimondták, de ne tudjátok meg! Ez… ez… ez egy idióta! – vertem egy nagyot a kormányba.

- Nyugi, Mira, hiszen vezetsz – csitított Emma, és Claire is ezt hajtogatta.

- Rendben, de hadd meséljek – vettem egy mély levegőt, és már folytattam is. – Képzeljétek, azt akarta, hogy a gyerekek vele éljenek! Értitek? El akarta tőlem venni a gyerekeket! Legszívesebben nekimentem volna, de azért a bíróságon voltunk, így mégsem tettem.

- És mi lett? – faggatott Claire, és hallottam a hangján, hogy ideges.

- A bírónő nekem ítélte őket, és megszabta a kéthetenkénti láthatást, amiben úgy egyeztünk meg, hogy péntek délután elviszi a gyerekeket, és vasárnap délután hozza őket haza. Természetesen már ezzel a héttel kezdeni akarta a jogainak gyakorlását, így belementem. Annak az egynek örülök, hogy eleve nem sokat volt otthon, így a gyerekek nem nagyon fogják keresni, ahogyan eddig sem tették. Halljátok, én nem tudok megnyugodni – túrtam bele a hajamba idegesen.

- Mira, nem mondom el még egyszer, hogy vezetsz. Baszki, nincs kedvem a kórházban látogatni téged, vagy éppen a temetéseden részt venni. Különben is, ott vannak a GYEREKEK – emelte fel a hangját Emma. Szerencsére ez megtette a hatását, mert kezdtem lehiggadni, a gázpedálról is levettem a lábamat, és tisztán kezdtem gondolkozni.

- Mit csinálsz ma? – kérdezte gyorsan Claire, hogy elterelje a gondolataimat.

- Elmegyek bevásárolok, mert kong a hűtő az ürességtől, majd elhozom a gyerekeket az óvodából, utána pedig főzni fogok, meg talán sütök is valamit. És ti mi jót fogtok ma csinálni?

- Tanulunk – válaszolták egyszerre, és mindhármunkból kitört a nevetés.

- Nem értelek titeket, ti túlbuzgó iskolások – ráztam meg a fejemet, miközben jókat mosolyogtam. – És meséljetek? Milyen az együttélés? Jól kijöttök? Nem ölitek meg egymást?

- Még csak két napja lakunk együtt, úgyhogy nem tudunk erről véleményt mondani, térjünk erre vissza mondjuk egy hónap múlva – mondta Claire, de tudtam, hogy nagyon jól kijönnek egymással, hiszen évek óta barátnők, akik igaz, hogy nem mindig értenek egyet, de lehet, hogy éppen ezért olyan jó a kapcsolatuk? Nem tudom. Én is különbözöm tőlük, mégis nagyon jó a viszonyunk. Emmát régebb óta ismerem, mint Claire-t, de ugyanúgy szeretem mindkettőjüket.

Emma hét évvel fiatalabb nálam, de az életfelfogását néha még én is megirigylem. Megfontolt, mégis bohókás, de egy tiszta lélek, akinek a világ apró dolgai is ugyanolyan mosolyt csalnak az arcára, mint a csillogás vagy a luxus. Claire pedig egy tornádó, aki képes ledönteni a lábadról, és ugyanolyan gyorsan talpra is állít, csak a hangulatod eközben száznyolcvan fokot változik. Ilyen csajjal, mint ő, nem találkoztam még. Láthatja az ember, hogy különböznek egymástól, mégsem lennék meg nélkülük. Hogy is mondták egyszer egy filmben? Áh, megvan: Ők ketten a Napom! Mindig meg tudnak nevettetni, mindig segítenek, ha szükségem van rájuk, egyszerűen mindig ott vannak, ha támaszra lenne szükségem. Örülök, hogy megismertem őket, és azóta minden nap beszélünk egymással. Hol csak pletykálkodunk, hol jókat nevetünk, hol elszalad velünk a ló, és szabadjára engedjük a fantáziánkat, és az a legjobb. Viszont a sok különbség mellett, meg kell, hogy említsem azt a tényt, hogy hasonlítunk is egymásra. Közös a hobbink, közösek egyes érdeklődési köreink, szeretünk olvasni, és a zene mindhármunk életében fontos tényező, habár a stílus különböző.

- A francba, te idióta barom – keltem ki magamból, mert a szembejövő sávból egy autó éppen előzni készül, csak nem számolt azzal, hogy én jövök.

- Mira, mi történt? – kiabált a telefonba Emma.

- Semmi, csak egy idióta forma egyes pályának nézi az utat. Lányok, én lassan elérek a boltig, ezért bontanám a vonalat, de este beszélünk.

- Oké – mondták egyszerre, majd kinyomtam a telefont. Ekkor értem el a parkolóba, ahol szerencsére nem volt sok autó, így közel tudtam megállni a bejárathoz. Miután szereztem egy bevásárlókocsit, célirányosan indultam neki vásárolni. Megvettem a mindennapi szükséges dolgokat, mint a kenyér, a tej, a felvágott a gyerekeknek, és persze mindig veszek nekik valamit, ma joghurtot és túró rudit kapnak. Mikor már mindent megvettem, amit akartam, a kasszához sétáltam, de a szemem megakadt egy táblán, ami a kedvenc italomat hirdette, elég kedvező áron. Gondolkodás nélkül kaptam ki egyet az egyik kartondobozból, és mentem is fizetni.

˜ ˚ ˜

A kicsiket elhoztam az oviból, és mikor hazaértünk, ők elvonultak játszani, én pedig nekikezdtem a vacsorának, és úgy döntöttem, hogy sütök egy almás pitét is. Gyorsan elszállt az idő, miközben a konyhában voltam, így a gyerekeket elvittem fürdeni, majd megették a vacsorát és a süteményt. Ezután nyolcig még tévéztek, utána pedig egy-egy jó éjt puszi után aludni mentek.

Én nem voltam fáradt, és nem is tudtam volna aludni, mert folyamatosan a történtek jártak ismét a fejemben, miután nem volt mivel lekötnöm magamat. Ledőltem a nappaliban lévő kanapéra, és kerestem valami nézhető műsort, de sajnos ez sem kötött le. Kisétáltam a konyhába, hogy keressek egy kis édességet, vagy egy zacskó chipset, és a kamrában megláttam az üveg italt, amit vásároltam. Le akartam emelni a polcról, de rájöttem, hogy reggel vezetnem kell, így visszahúztam a kezemet, és hátat fordítva elindultam a nappaliba. Az óra fél kilencet mutatott, és tudtam, hogy a lányok még nincsenek fent a neten, de egy próbát megért. Max. kilencig elütöm az időt, olvasok, vagy belenézek valami filmbe. Szerencsémre nem kellett ezeket megtennem, mert Emma üzenete virított a képernyőn. Hajnali kettőkor búcsúztunk el egymástól, mert nekik holnap iskola, habár mindkettőjüknek elmarad órájuk, Emmának az első kettő, Claire-nek pedig az első három. Nekem viszont nem kell dolgozni mennem, majd csak jövő héten. Rákérdeztem tőlük, hogy hétvégén elmegyünk-e bulizni, mivel a gyerekek a volt férjemnél lesznek. Istenem, milyen furcsa ezt kimondani, de egyúttal milyen felszabadító érzés is. Sajnos a mostani hétvége egyiküknek sem volt jó, mert Emma hazautazik a családjához, Claire pedig leruccan az egyik ismerőséhez a Balatonra. Végül is nyár van, igaz, az idő nem ezt mutatja, és egy hónap múlva úgyis együtt fogunk tölteni két egész hetet, miután a lányok megkapják a bizonyítványt. A nyári szünet egyik felét a gyerekek velem, a másikat az apjukkal fogják tölteni, meg a nagyszülők is kapnak szerepet a majd két és félhónapnyi pihenőben. Ahogy végiggondoltam mindent, álmosan nyújtóztam egyet, majd én is aludni tértem.

˜ ˚ ˜

Reggel mikor felkeltem, gyorsan lezuhanyoztam, majd mentem is felkelteni a gyerekeket. A lányom már magától fel tudott öltözködni, csak a ruhát kellett rajta eligazítani a legvégén, a kisfiam viszont a lustaságából és a kényelmességéből adódóan igencsak segítségre szorult. Ezt is az apjától örökölte! Elvárja, hogy kiszolgálják, állítom, ha nem lenne gusztustalan, még az ételt is mással rágatná meg, csak ne kelljen mozgatnia a száját. De ezen változtatni fogunk, mert szépen őt is az önállóság útjára fogom terelni. Szerencsére az óvoda csak pár utcányira volt a házunktól, ezért minden nap gyalog tettük meg az utat, oda és vissza. Furcsa mód a kicsi sokkal jobban szeretett sétálni, mint a kislány, ő emiatt kérette magát. Rá kell jönnöm, hogy a gyerekeim annyira különböznek egymástól, mint a tűz és a víz, de pont így alkotnak egy egészet.

˜ ˚ ˜

- Halló? – vettem fel a telefont könyékig lisztes kézzel.

- Szia! – köszönt undorral Dávid, a volt férjem.

- Szia! – vettem egy mély levegőt, de ő már folytatta is.

- Csak azért hívtalak, hogy előbb mennék a gyerekekért. Fél ötre ott vagyok értük. Legyenek kész – hadarta, és ezek a tőmondatok idegesítettek, ahogyan a hanglejtése is, ezért nyeltem egy nagyot, hogy lenyugtassam magamat, és higgadtan válaszoltam.

- Készen lesznek, nyugodtan jöhetsz értük. – Választ nem kaptam, csak kinyomta a telefont. Ennyire nehezére esik velem beszélni két szót? Most áldom csak az eget, hogy már nem szeretem, mert ha ez nem így lenne, az életem maga lenne a pokol. De megfogadtam, hogy én nem leszek olyan, mint ő, mert sosem felejtem el azt, hogy ő a gyerekeim apja. Viszont ezzel ő nem így van. A fiatal és csinos barátnője meg még adja is alá a lovat, mert folyton azt kéri a kicsiktől, hogy anyának szólítsák őt. Komolyan mondom, meg tudnám fojtani az a libát, hiszen agya semmi.

A telefonbeszélgetés elrontotta az egész napomat. Próbáltam lekötni magamat, de nem sikerült. Nem érdekelt semmi, folyton Dórán járt az eszem, és megfogadtam, hogyha még egyszer visszahallom a kicsiktől, hogy újra megkérte őket, először Dáviddal fogok beszélni, és ha nem fog változni semmi, akkor a lánnyal beszélgetek el. Igaz, vele nem lehet, mert a borsónyi nagyságú agya a divaton kívül semmi mást nem fogad be.

Emlékszem, amikor megtudtam, hogy lefeküdt Dáviddal, mikor még együtt voltunk, elkapott a méreg. Nem azért, mert megcsaltak, mert az valahol nem érdekelt, hiszen már akkor tönkre ment a házasságunk, hanem azért, mert megszégyenítettek. De a volt férjemet is meg tudtam volna fojtani egy kis kanál vízben, mert megegyeztünk, hogy míg el nem válunk, addig nem lesz kapcsolatunk, még egyéjszakás sem. Ő meg az első adandó alkalommal megfektette az egyik kolléganőnket. Iszonyatos volt bemenni dolgozni, úgy, hogy mindenki tudott mindenről, hallani, ahogy sutyorognak, ki szánalomból, ki megvetésből. Aztán egyik napról a másikra kizártam mindent, ami Dáviddal volt kapcsolatos, mondjuk Dóra viselkedését nem tudtam, mert mindig mindent úgy tett, hogy provokáljon, vagy csak gúnnyal teli arccal nézhessen végig rajtam. De ez hamar, nagyon hamar kezdett az idegeimre menni, sőt a munkám rovására is, ezért egy ebédszünetben elkaptam az iroda egy eldugott részében.

- Idefigyelj Dóra, lehet, hogy úgy érzed, nyeregben vagy, de ugye tudod, hogy még nem váltam el Dávidtól? Mert én tudom, hogy mindennél jobban vágysz arra, hogy végre összeköltözhessetek, és ez nagyon szúrja a szemedet! Ezért ha azt akarod, hogy ne húzzam a válást, változtatsz a viselkedéseden, mert a következő alkalommal nem a számmal kérlek meg erre – jelentettem ki dühösen, majd otthagytam, de természetesen még aznap este megkaptam Dávidtól, hogy ne fenyegessem a lányt. Valahol baromira nem érdekelt a dolog, és ezt neki is elmagyaráztam, ahogyan azt is, hogy nem csak üres szavak voltak, amiket mondtam, hanem a kőkemény igazság. Sokáig tűrök, de azért ne rajtam röhögjön már a fél világ! Természetesen nem változott semmi, sőt, rosszabb lett, sokkal rosszabb a beosztásom miatt, így elkezdtem másik munkát keresni. Egyik reggel elküldtem egy e-mailt, majd egy óra múlva fel is hívtak, hogy aznap kellene mennem meghallgatásra, ezért elkéredzkedtem a főnökömtől, és délután már másik munkahellyel büszkélkedhettem, mégpedig egy irodavezetői állással. Így másnap bementem a céghez, búcsút vettünk egymástól, és amikor lementem összepakolni a holmimat, Dóra elejtett megjegyzéseit nem hagyhattam szótlanul, így az öklömet megismertettem az arcával.

- Ezért kirúgatlak, így nem lesz munkád, a gyerekeidet pedig Dávidnak fogják ítélni, ha megkezdődik a válás. Addig fogom rágni a fülét, mígnem beadja a válókeresetet – sipítozta, miközben az orrát törölgette.

- Édes cukorborsó, mert gondolom téged is így hív – kezdtem bele a mondandómba. – Kirúgatni nem fog sikerülni, mert most mondtam fel, a válókeresetet meg nem kell beadnia, mert tegnap megtettem én, és állíthatom, hogy egyetlen szaftos részletet sem hagytam ki, így nem hinném, hogy el tudja venni tőlem a gyerekeket. De próbálkozni lehet – mondtam mosolyogva, majd még hozzátettem. – És azt is tudd, hogy a lehető legmagasabb gyerektartást fogom kérvényezni, ami mint tudjuk, a fizetése ötven százaléka lesz. Úgyhogy édes cukorborsó, valószínűleg meg kell majd húzni a nadrágszíjat. Na? Így is odavagy még Dávidért? – ömlött szét győztes mosoly az arcomon, és vissza se nézve hagytam a hátam mögött a múltamat.

A csengő rántott vissza a fájó emlékekből, aztán kisétáltam a kapuhoz. Az egyik futárcég autója állt a ház előtt, pedig nem rendeltem semmit. A középkorú férfi egy kisebb dobozzal várt rám, majd aláírva a papírt, a kezembe nyomta azt. Amikor bent kinyitottam, nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Egy torta volt a kartondobozban, vagyis egy tortának a harmada, és a hozzá tartozó levélen csak ennyi állt.

„ Egy kis boldogsághormon! A kétharmada nálunk van!”

Emma & Claire

Megettem egy kis szeletet az édes finomságból, a többit meghagytam a kicsiknek, majd felhívtam az óvodát, hogy korábban mennék a kicsikért. Háromig viszont elég sok időm volt, így arra gondoltam, hogy kitakarítom a nappalit. Szerencsére a szomszédságban nem volt kisgyerek, így felhangosítottam a hifit, így indulásig kész is lettem.

˜ ˚ ˜

- Megjött apa – szaladt a táskájáért Gina, ahogyan az öccse is így tett. Kinyitottam neki a bejárati ajtót, amin szélsebesen rohantak ki. Dávid mosolyogva várta őket, viszont amikor engem meglátott, a mosolyt sosem látott arckifejezés váltotta fel.

- Szia! – köszönt rám, miközben kinyitottam a kaput, a kicsik pedig beszálltak a kocsiba.

- Szia! Új céges autó? Csak nem előléptettek? – kérdeztem tőle, mert a csend nyomasztó lett volna.

- De igen. Területi vezető lettem – mondta büszkén.

- Dóra még dolgozik? – néztem a kocsi anyósülésére, amit általában a nő foglalt el, de válaszolnia sem kellett volna, mert az arcán lévő izmok játéka mindent elárult.

- Nem, már végzett ő is. Mi már nem vagyunk együtt – jelentette ki, majd nyelt egyet, beült az autóba, és elhajtott. Álltam még egy darabig az utcán, és azon gondolkodtam, hogy egyszerűen nem tudtam azt mondani neki, hogy sajnálom, de nem azért, mert nem így éreztem. Vagyis sajnáltam, hogy ilyen helyzetben van, azt viszont nem, hogy Dóra nincs már mellette.

Dávid egy jó parti, akinek jó munkája van, jól is néz ki, de ő nem a hűség mintaképe, ezért nem értem, hogy miért vett el. Igaz sosem csalt meg a nyolc év alatt, azaz nem tudok róla. Az ember lánya a lábai elé veti magát, ha felveszi a cuki, jó fej, imádnivaló imidzsét, ami valójában csak a látszat. A valóság pedig egészen más. A részletekbe nem mennék bele, mert ő már a múlt, akit teljesen úgysem fogok tudni elfelejteni, de nem is kell.

Előre láttam, hogy az egész hétvégém pocsék lesz. A csajok nem érnek rá, a gyerekek sincsenek itthon, üres a ház, melyre egyre jobban rátelepedik a csend. Azt hiszem, most jött el a lazítás ideje, melyben egy pohár whisky a segítségemre lesz. Kivettem a vitrinből egy poharat, majd teletettem jéggel, és a kamrából kihozott italt már töltöttem is.

Az első pohár még marta a torkomat és minden egyes kortytól kirázott a hideg, viszont mikor már a fél üveg elfogyott, fel sem tűnt a maró érzés, de a fáradtság eluralkodott rajtam, ezért teleengedtem a kádat, és mondjuk úgy, hogy kibéreltem a fürdőkádat. Mikor nagy nehezen kikászálódtam enyhén becsípett állapotban, örültem, hogy eljutottam a kanapéig. A fejem már most elkezdett zakatolni, így a holnapi napomat a gyógyszertárban kezdhetem jó adag fájdalomcsillapító megvételével.

˜ ˚ ˜

- Istenem, lője már le valaki azt a telefont! – nyöszörögtem, majd felültem, de abban a pillanatban visszazuhantam az ágyra. – Szétmegy a fejem! Ki a franc az, aki ilyen kurva kitartó? Mindjárt felveszem – mondtam hangosan, majd elindultam a csörgés irányába, viszont mire odaértem, abbamaradt a kedvenc dalom. – Nagyon jó! Ha már nem bírt várni, akkor így járt. – A fejem a gondolkodás miatt, vagyis a próbálkozás miatt kezdett zsongani.

A fürdőszobában kutattam gyógyszer után, és ahogy emlékeztem, pár napja elfogyott. Kénytelen leszek elmenni a patikába, de előtte fel kell öltöznöm. A gardróbban keresgéltem ruhát, majd a nappaliban rápillantottam az órára, ami fél egyet mutatott, így a ruháimat ledobtam a kanapéra.

- Isteni! A gyógyszertár már bezárt! – sétáltam a vezetékes telefonhoz, majd tárcsáztam. – Szia Anna! Van valami fejfájás csillapítód? – köszöntem unokanővéremnek.

- Szia! Persze, hogy van, viszont pont most indulok itthonról.

- Megint fellépésed lesz?

- Igen. De tudod mit? Beadom a gyógyszert, majd dudálok, ha ott vagyunk.

- Nagyon rendes tőled. Akkor várlak. – Elköszöntünk egymástól, és ismét az egyedülléttel küszködtem, így megnéztem a mobilomat, ami húsz nem fogadott hívást és hat sms-t jelzett. Emma és Claire felváltva hívhattak, és az üzenetek is tőlük érkeztek. Amikor elolvastam őket, rájöttem, hogy elfelejtettem, hogy este fent lesznek a neten, így aggódhattak. Ekkor dudáltak, így indultam is kifelé. Nem tudtam beszélni az unokatesómmal, mert rohant, de lekötelezett a gyógyszerrel. Bent be is vettem belőle két szemet, és indítottam egy közös hívást, ahol Emma vette fel elsőként.

- Mira! Tudod hányszor kerestelek tegnap, és Claire is sokszor hívott. Történt valami, azért nem vetted fel? – kérdezte izgatottan.

- Fogadjunk, hogy bepasizott, a telefont pedig jó mélyen becsúszott a kanapé réseibe – kapcsolódott be Claire.

- Sziasztok lányok! Tegnap egy jéghideg csodával voltam elfoglalva, aki minden gondomat elűzte, viszont úgy kiütött, hogy még most sem vagyok magamnál. – Erre mindkettőjükből kitört a nevetés, amitől a fejem még jobban zsongani kezdett. – Ssshhh! Halkabban!

- Mira, ez olyan volt, mintha Edi babyvel töltötted volna az éjszakát – röhögött Claire még mindig.

- Elmehetsz te a fenébe! Még a hideg is futkos a hátamon! Állítom, most kijózanodtam!

- Mi? Te ittál? Mi történt veled? – vált csodálkozóvá Emma hangja.

- Igen ittam. A jéghideg csoda pedig whisky sok jéggel.

- Mennyit ittál, vallj színt – lett komoly Emma hangja.

- Fél üveg Balit, és úgy, de úgy bealudtam tőle, hogy elfelejtettem felmenni msn-re. De olyan jó volt. A pia elnyomta a gondolataimat, lezsibbasztotta az agyamat, így nem engedett szenvedni.

- Kislány, azért csak ésszel a tömény szesszel. Ne ugorj fejest az élvezetbe – mélyítette Claire a hangját.

- Nyugi! Tudjátok nagyon jól, hogy állok az alkohollal. De most jól jött – jelentettem ki, aztán folytattam. – Na, de meséljetek, ti mi jót csináltatok tegnap este.

- Kezdem én – ajánlotta fel Emma. – Találkoztam a régi barátokkal, és elmentünk a régi törzshelyünkre, ahol hajnalig…

- …ittatok – fejeztem be helyette a mondatot.

- Úgy, ahogy mondod, de közben egy barnahajú picsát kellett hívogatnom, mert fogalmam sem volt, hogy mi van vele – dorgált meg.

- Hé, most ezzel fogtok szekálni? – kérdeztem tőle kissé mérgesen.

- Egy darabig igen! Aki képes minket leváltani pár pohár piára – kezdte Claire, majd folytatta. – Mira, tudod, hogy csak viccelünk! Örülök, hogy nem lettél depis, vagy fordultál magadba.

- Esküszöm, ha ti nem lennétek, nem tudom, hogy mi lenne. Valószínűleg bekövetkezett volna, amit az előbb mondtál Claire, de szerencsére nem így történt. És ezért hálás vagyok nektek. – Szavaimat csend követte, és tudtam, hogy mi megy végbe bennük. – Na jó! Nem sírunk, nem könnyezünk, meg vagyok értve?

- Meg… csak olyan jókor tudod eltalálni az érzelmi hullámaidat, hogy… áh, inkább hagyjuk – szólalt meg Emma.

- Ebben igazat kell adjak neki – kontrázott rá Claire.

- Csajok, ez tény, ha nem lennétek… inkább nem mondom, hisz tudjátok. Viszont Claire, neked hogy telt az estéd?

- Jól, nagyon jól – változott meg a hangszíne. – De a mai este szerintem sokkalta jobb lesz.

- Na, csak nem? Hogy hívják? Hány éves? Hol lakik? Hogy néz ki? – hadartam el izgatottam a kérdéseimet.

- Erre térjünk vissza inkább holnap este, és akkor elmondok nektek mindent, feltéve, ha lesz mit – bújt ki a szokásához híven a kérdések elől szőke barátnőm.

- Legyen, de azt ne hidd, hogy elfelejtjük! És ne merészelj nem fent lenni, mert egész éjszaka csörgetni foglak.

- Fent leszek, nyugi. Viszont nekem most mennem kell. Este egy-két órát tudunk majd dumcsizni. Lesztek?

- Igen – válaszoltuk egyszerre Emmával, majd bontottuk a vonalat mindannyian, miután elköszöntünk egymástól.

˜ ˚ ˜

Ismét itt az este, ülök a tévé előtt, váltogattam a csatornákat, értelmes műsor természetesen nincsen, így magamhoz vettem a laptopomat, és elkezdtem nézegetni a kedvenc oldalaimat. Majd azon kaptam magam, hogy a whiskys pohár ismét a kezemben van, amiből nagy kortyokkal iszom a bódító szeszt. Három pohár után jókedvűen vetettem bele magam a megnyitott blogok tartalmának olvasásába, amik különböző írásokat tartalmaztak. Néhányhoz írtam pár szót is, sőt mindhez, ha azt nézzük. Ezután megnéztem a kedvenc könyvem, és az ebből készült filmek oldalait, melyek közül sok a szereplőkről és magáról a filmről szólt, vagy éppen egy rajongott színészről.

Furcsa, nem vagyok már tini lány, mégis szeretem a fiataloknak szóló filmeket, és mivel nő vagyok, a véleményemet is elmondom a férfi szereplőkről. Bevallom, rajongani nem szoktam a sztárokért, és nem azért, mert kinőttem ebből a korból, hanem azért, mert rajongani csak olyan emberért lehet, akit ismer az illető, és egy híresség nem ilyen. Tud róla az ember jó pár dolgot, látja a tévében, filmekben, interjúkban és ennyi. Ezekből nem lehet megismerni a felszín alatti igazi embert. És tessék, már megint ezen gondolkozom, miközben az utolsó korty csúszik le a torkomon.

* Edi baby - Edward Cullen