4. fejezet - Gyertyaláng

MIRA SZEMSZÖGE:

Dorián mosolygott egyet a válaszomon, utána pedig megcsókolt, és miután az ajkai elváltak az én ajkaimtól, megfogva kezemet az asztalunkhoz húzott. Mikor odaértünk, a lányok a „Mi megmondtuk!” mosolya fogadott.

- Azt hiszem, mi is indulnánk, mert fáradtak vagyunk, és mire innen hazaérünk – szólalt meg Emma, és elkezdett szedelődzködni. Nem hagyhattam, hogy egyedül menjenek haza, de Doriánnak sem akartam azt mondani, hogy „Bocsi, de sajnos a ma éjszaka még sem jó!”, aztán míg ezt végig gondoltam, már tudtam is a megoldást. A táskám oldalából előkotortam a telefonomat, és kimentem a friss levegőre, ahol már tárcsáztam is a jól ismert számot.

- Szia Gábor! – köszöntem a fiúnak. – Mondd, hogy dolgozol.

- Szia Mira! Még dolgozom, de nem sokáig, egy utolsó fuvarra várok.

- Tökéletes! Lehetnék én, vagyis két barátnőm az utolsó utasaid?

- Persze, tudod, hogy úgyis szeretem úgy lezárni a napot, hogy ismerőst viszek. Hol vagytok most?

- A Fat Mo’s-ban, de tudnod kell, hogy…

- Mennyit ittak a lányok? – kérdezte, pedig még be sem fejeztem a mondatot.

- Nincsenek berúgva, de jól érzik magukat, viszont ilyenkor a nyelvük olyan, mint a borotva, ezért ki fognak készíteni.

- Edzett vagyok már, hidd el, megbirkózom velük. Nemsokára ott is leszek, mert nem messze vagyok tőletek.

- Akkor már pakolunk is, és kint fogunk várni – mondtam, majd bontottam a vonalat, és bementem. – Lányok, iparkodjatok, mert mindjárt itt lesz a taxi – szóltam nekik, de nem igazán hatódtak meg ezen. – Csajok, ne csináljátok már, kapkodjátok magatokat. – Ez megtette a hatását, és míg ők készülődtek, addig én fizettem, majd elindultunk kifelé, ahol már messziről láttam az ismerős autót, ami le is parkolt közvetlen mellettünk. Gábor kiszállt, én pedig megkerülve a kocsit, köszöntem neki, két puszit nyomva az arcára.

- Szia! Életet mentettél most. Jövök neked egyel.

- Nem csak egyel – mosolygott.

- Csak szeretnéd – incselkedtem vele. – Csajok, beszállnátok végre? – fordultam a lányok felé, akik még mindig ugyanott álltak, majd kinyitották az ajtót, és bekúsztak a Mercédesz puha ülésére. – Vigyázz rájuk, légy szíves – kértem a fiút.

- Rendben. Az ajtóig fogom kísérni őket – ajánlotta fel a szolgálatait.

- Megtennéd? – nyílt tágra a szemem, a válasz pedig egy széles mosoly volt, és ekkor valaki bentről leengedte a bal oldali ablakot.

- Mira, húzzál már, és ne minket pesztrálj! Ezerszer jobb dolgod van neked ma estére – szólt ki Claire.

- Tényleg, te hogy mész ma haza? – kérdezte Gábor hirtelen.

- Sehogy, itt töltöm az éjszakát – válaszoltam, és a tekintete ekkor Doriánra siklott.

- Oh, értem. Akkor ezek szerint sikerült elválnod?

- Igen, csak azóta nem találkoztunk, így nem tudtam neked elmesélni. A gyerekek is velem maradtak.

- Akkor ha jól gondolom, ők most Dávidnál vannak – állapította meg, én pedig a fejemmel jeleztem a választ, majd az ablakhoz hajoltam.

- Emma, ezer meg egy szemed Claire-re, és ha bármi gond van, akkor telefonálj. És zárj be minden ablakot és a teraszajtót.

- Hé, nem is vagyok ma éneklős hangulatban – szólt ki szőke barátnőm az autóból.

- Az lehet, de a másodperc tört rész alatt tudsz olyan idegtépő dolgokat kitalálni, hogy még a Cunami sem rombolt olyan gyorsan – hajoltam az ablakhoz. – Ezért ha lehetséges, akkor ne balettozz a párkányon, vagy éppen az erkély korlátján, megspékelve mindezt énekléssel, te Oroszlán Szonja.

- Nyugi Mira, és menj már. Nem lesz semmi baj, szerintem amint ágyat lát, bedől abba, és holnap délig fel sem fog kelni – nyugtatott Emma. Ma nagyon furcsa ő nekem, főleg most. A szemeiben fájdalom tükröződik, az arca szomorúságot sugároz, és ez az összkép valahonnan nagyon ismerős nekem. Ezután elköszöntem tőlük, Gábor pedig már indult is. Dorián türelmesen várt, és mikor felé fordultam, addigra már a hátam mögött volt. Egy szót sem szólt, és ezt most a legjobbkor tette. Ma este nem akartam gondolkozni, ma át akartam magamat adni egy olyan érzésnek, amit csak egy egyéjszakás kaland adhat, ahol nincsenek érzelmek, nincsen finomkodás, nincsen szégyenérzet, csak a színtiszta vágy. Ma csak a férfi van, akivel egy heves éjszakát akarok eltölteni.

Öt háznyira mentünk csak, ahol a férfi beütötte a kódot, majd lifttel felmentünk a legfelső emeletre. A lakásba lépve időm sem volt körbenézni, mert a hátam a hideg ajtónak vetődött, ahogyan a fejem is, a combomon pedig ujjak araszoltak felfelé, miközben a számat sürgető ajkak keresték. Így táskámat leeresztve a vállamról a padlóra ejtettem azt, és kezeim a férfi mellkasát simították végig. Az ő érintései nem voltak lágyak, de messze álltak a durvától, viszont mikor a blúzomat a legfelső gomb felett szétfeszítette, és a kör alakú műanyagdarab a parkettán landolt, ujjaim a csuklója köré fonódtak, majd a füléhez hajoltam.

- Ha nem akarod a fél reggeledet gombvarrással tölteni, akkor finomabb leszel – suttogtam.

- Reggel? – kérdezett vissza, és a szó kimondása közben, szó szerint láttam, ahogy átfut az arcán a saját kérdésének végkifejlete. Ahogyan ezután rám nézett, megszűnt az a varázs, amiért tulajdonképpen a lakásában voltunk. Egy pillanat alatt döntöttem, majd felvettem a táskámat, és a kezem már a kilincsen volt, mikor meg akart szólalni.

- Nem érdekel, hogy mit akarsz mondani. Sőt, az igazság az, hogy ha jól belegondolok, a szemeden kívül nem igazán fogott meg benned semmi más. De ha nem így lenne, és a kislábujjadtól a fejed búbjáig tetszenél, a megnyilvánulásodtól hánynom kell – mondtam, majd kiléptem az ajtón, és máris a lifthez szaladtam, hogy hívjak egyet, mégis a lépcsőn indultam el.

Nem tudom, hogy jól tettem-e, csak annyi volt biztos, hogy hallottam egy ajtót nyílni, utána pedig visszacsukódni, így gyorsítottam a tempómon, majd kilépve a friss levegőre mélyen beszívtam azt.

A telefonom a táskám legalján volt, és azt sem tudtam, hogy hogyan került oda, de nem is érdekelt. Az utoljára hívott számot kerestem, és már nyomtam is le a hívás gombot. Furcsa volt, hogy sokáig csörgött, mert Gábor általában a második-harmadik csengetésnél fel szokta venni, de most nem ez történt, aztán még mielőtt kinyomtam volna, beleszólt a telefonba.

- Hallo! – mondta, és ezt még inkább furcsálltam, mert benne van a számom a telefonkönyvében.

- Szia! Mira vagyok. Leadtad már a műszakot? – kérdeztem tőle, de a háttérzajból ítélve biztosan igen.

- Szia Mira! Sajnos már igen, éppen a haverokkal sörözgetünk. Valami baj van? Neked most éppen, nem.

- De, éppen igen. Ne kérdezz semmit, kérlek, viszont meg tudnád mondani, hogy kit tudnék hívni, mert minél előbb haza szeretnék jutni.

- A hangod nem hangzik valami jól! Figyelj, mindjárt felhívok valakit, és ő elmegy érted. Merre vagy?

- A Fat Mo’s elé érek mindjárt. Gábor, köszönöm!

- Nincs mit, ha nem ittam volna, magam mennék érted. Viszont amint megérkezik a taxi, azonnal hívj fel – utasított, majd rábólintva a kérésére, letettem a telefont, ami fél pillanat múlva már csörgött is. – Mira, Sanyi fog érted menni, ő egy idősebb pasas, de hidd el, gyorsan haza fogsz érni.

- Még egyszer köszönöm, remélem gyorsan ideér, mert szabadulnék innen. Várj, neki is Mercije van? – kérdeztem, és mire megkaptam a választ, a kocsi megállt mellettem. – Ez gyors volt, de tényleg, úgyhogy most megyek. Jó éjszakát. Uh, majd el felejtettem! – szólaltam meg, miközben beültem a kocsiba – Tartsd egy pillanatra – kértem, majd köszöntem a sofőrnek, és elmondtam a címet. – Mi volt a csajokkal? Sikeresen hazaértetek? Nem idegeltek ki?

- Nem, habár Claire-nek tényleg éles a nyelve, de gyorsan hazaértünk, úgyhogy mielőtt nagyon kiakasztott volna, addigra már az ajtó előtt álltunk, utána pedig búcsút vettünk egymástól. Emma viszont egy aranyos csaj, nem mintha Claire nem lenne az. Viszont azt vettem észre, hogy szomorú valami miatt.

- Igen, ezt én is észrevettem, de nem tudom, hogy miért. Viszont most leteszlek, mert fáradt vagyok, meg szörnyű volt az elmúlt tizenöt perc. De valamikor leülhetnénk beszélgetni, mint régen a suliban.

- Ez egy jó ötlet. A suliban nagyon jó volt a kapcsolatunk, és nagyon sajnáltam, hogy az élet elsodort egymástól minket.

- Ez igaz, de a véletlen folytán ismét találkoztunk, és ez a fontos. Na menj, és folytasd tovább a sörözést, a haverok már biztos várnak.

- Oké, megyek is. Szia, és Mira, vigyázz magadra! – búcsúzott el tőlem, majd mikor én is megtettem ezt, bontottam a vonalat.

Hátradőltem az ülésen, és mikor behunytam a szememet, Dorián arca villant be, amitől elöntött a méreg. Híve lennék én az egyéjszakás kalandoknak, de nem az ilyeneknek. Felmegyünk a lakásba, dugunk egyet, utána pedig a nem ott lakó fél szedi a cuccait és megy amerre lát? Erre nekem nincsen szükségem, főleg, hogy végigdolgoztam az egész napot, az alkohol is még jobban rásegített a fáradtságra, és a szex is tett volna rá még egy lapáttal, ami teljes kiütést jelentett volna. Ilyenkor az ember csak egy puha ágyra vágyik, nem pedig arra, hogy még haza kelljen mennie. Sőt a másik ember is lehetne annyira toleráns, hogy ebbe belegondol, és majd reggel vesznek búcsút egymástól. Na ez nekem nem jött össze, de így belegondolva nem is bánom.

A sofőr tényleg gyorsan vezetett, így nemsokára be is értünk lakóhelyemre, és ekkor előre szóltam neki.

- Jobb oldalon lesz nemsokára egy éjjel-nappali, kérem, álljon meg ott – mondtam, és a következő percben már le is parkolt. – Mindjárt jövök – jelentettem ki, miközben kiszálltam, majd bementem a boltba. Nem volt bent senki, és a pulthoz sétálva egy fiatal lány fogadott, akitől kértem egy üveg whiskyt, majd mikor fizettem volna, rájöttem, hogy inkább kettőt vinnék, aztán tényleg fizettem, és mentem vissza az autóhoz. A bolttól már nem laktam messze, így a sofőr kis idő múlva megállt a ház előtt, én pedig felé nyújtottam a törzs utas kártyát, meg a pénzt, utána pedig kiszálltam, miután a plasztikot a pénztárcámba tettem.

A lakásba érve lerúgtam a cipőmet, a táskámat a kanapéra dobtam, majd a konyhába sétáltam. A whiskys poharat az egyik kinti szekrényben hagytam, így kivéve onnan háromnegyedig töltöttem azt, hogy a jégnek is maradjon hely. Az üveg nyakát körülfogva besétáltam a nappaliba. A táskámat lelöktem a földre, és elhelyezkedtem a puha bőr ülőalkalmatosságon, és a távirányítót lekaptam az asztalról. Nem hittem, hogy lesz normális műsor a tévében, és igazam is lett. A kedvenc sorozatomról is lemaradtam, amitől még rosszabb lett a hangulatom, így felálltam, és a számítógéphez sétáltam. Rövid keresgélés után megtaláltam a pendrive-omat, amire tettem pár filmet, de a romantikusok most kilőve. Aztán mikor már a második filmet néztem, rájöttem, hogy minden filmben van romantika, még a horrorban és a thrillerben is. Nem értettem, hogy miért van ez, aztán végiggondolva megállapítottam, hogy az embereknek ez kell, vagyis a remény. Hiszen egy tragédia, a fájdalom, a félelem tud csak igazán összekovácsolni embereket, mert közben mindkettőben a remény él egy szebb jövővel kapcsolatban. Rózsaszín álom, vattacukorszerű történeket, hol marad a kőkemény valóság? A mindennapi munka a megélhetésért, küzdelem a borús napok ellen, harcolni a mindig elénk gördülő akadályokkal, magyarul a jég hátán is megélni. Ezért ilyen a világ, mert mindenki a tökéletességet, a boldogságot kergeti mindenáron, és ezt is úgy, hogy véletlenül se árnyékolja azt be fekete felhő, mert a legkisebb akadállyal sem tudnak, vagyis akarnak megküzdeni. És a legrosszabb, hogy ilyen élet nem létezik, nem repül bele a sült galamb csak úgy az ember szájába, hiszen azt meg kell fogni, meg kell tisztítani, és utána kisütni, sőt a megevése is rengeteg rágást követel.

Már nem is néztem a filmeket, csak háttérzajnak hatottak a párbeszédek, a zene. A poharamat viszont annál inkább töltögettem, és visszagondoltam a gyerekkoromra, majd a múltamra. Anyám rengeteget ivott, és iszik is. Sosem részeg, de ha nem kap napi szinten piát, elborul az agya, és az alkohol hiányának kimutatható jelei megfigyelhetők. A hangulatváltozások, a kéz remegése, a depressziós körérzet, mind-mind ezt mutatják. Apámnak már rég ott kellett volna őt hagynia, mégsem teszi, mert egy beszari alak. Pedig lenne hová mennie, lenne miből megélnie, mégsem teszi. És azt, hogy miért, arra nem tudok rájönni, hiszen nem is szereti. Talán ezt hívják megszokásnak, vagy nem is tudom minek, de a lényeg, hogy én évek óta nem láttam őket, pedig egy helyen élünk, pár utcányira egymástól. Nekem elegem lett, és léptem, először albérletbe költöztem, ahol nadrágszíjat összehúzva, de legalább egyedül voltam, aztán odaköltözött az egyik barátnőm, és így egy kicsit lazíthattam azon a szíjon. Majd megismertem Dávidot, akivel a házasságunk első évei nagyon jók voltak, és soha semmiben nem szenvedtünk hiányt sem én, sem a gyerekek. Aztán az évek múlásával a pénzért megvehető dolgok, a komfort, a játékok, a szép ruhák mind megmaradtak, csak egy valami hiányzott, mégpedig a boldogság. A gyerekek ebből még nem érzékeltek semmi, mert kicsik elsősorban a kézzel fogható dolgoknak örülnek, és a szeretetet tőlem duplán is megkapták. Viszont ha nagyobbak lesznek, és nem az lesz nekik a fontos, hogy kapjanak az apjuktól egy új ruhát, vagy egy pár méregdrága cipőt, hanem az, hogy le tudjanak vele ülni beszélgetni, vagy csak érezzék azt, hogy Dávid szereti őket, akkor ez nem lesz meg, és én már ezt nem fogom tudni pótolni. De remélem, hogy addigra lesz mellettem valaki, aki elfogadja őket, és ha nem is teljes mértékben, de valamennyire meg fogja nekik tudni adni ezt, és nekem is. Mert most is ez hiányzik, pedig nem lehet okom panaszra. Rá kell jönnöm, hogy a pénz hiánya mellett a második legnagyobb tényező, ami az embereket megkeseríti, a magány, még akkor is, ha mondjuk házasságban élnek. Miközben gondolkoztam, majd egy üveg whiskyt elfogyasztottam, és éreztem, hogy zsibbad az agyam, ezért ha gondolkoznék is, nem menne. Így beteljesedett, amire vágytam, az öntudatlanság, az, hogy ne kelljen a fájó dolgokon agyalnom, vagy marcangolnom magamat.

˜ ˚ ˜

Claire! Claire! Ez a csengőhang hozzá tartozik – gondoltam magamban, miközben feküdtem az ágyban és a fejem zakatolt az éles hangtól. A francba! Mira, Claire hív! - jött a felismerés, és majd kiesve az ágyból - mert hát azt hittem, ott vagyok, de nem – koppantam a földön. Megrázva fejemet tudatosult bennem, hogy elaludtam a kanapén, a telefon is még mindig csörgött, így odakúsztam, kivettem a táskámból, és kegyetlen fásult hangon szóltam bele.

- Reggelt! – köszöntem, de időm sem lett volna mást mondani.

- Mira, a rohadt életbe, hogy nem vetted fel! Tudod, mióta csörgetlek? Figyelj, valami baj van Emmával – hadarta el, és ekkor a szemeim úgy kipattantak, mintha valami serkentő injekciót kaptam volna.

- Mi történt?

- Fogalmam sincs, mikor felkeltem, be akartam menni, de zárva van az ajtó, síri csend van nála, viszont folyamatosan sír, ráadásul beengedni sem akar.

- Már tegnap sem stimmelt vele valami, és olyan ismerősek voltak a fájdalmas vonásai…Claire, hányadika van? – kérdeztem, és megkapva a választ, már fel is álltam, és a szobába rohantam. – Figyelj, amilyen gyorsan csak tudok, elkészülök, utána azonnal indulok.

- Mira, megmondanád, hogy mégis mi a baja? – remegett meg Claire hangja.

- Ma van az édesapja halálának az évfordulója, és ezt mi teljesen elfelejtettük. Én viszek mindent, és ahogy odaértem, már nem lesz gond. Igaz, nem hiszem, hogy fogunk aludni este, de megoldjuk. Most viszont megyek, mert még a bevásárló központba is be kell ugranom, körülbelül egy órán belül ott leszek. Ha bármi fejlemény lenne, azonnal hívj! – adtam ki az utasítást, mert aggódtam Emmáért.

A zuhanyozás nem tartott sokáig, ahogyan a ruháim felkapkodása sem, majd a táskámba bepakoltam kétváltásnyi ruhát, és indultam is. Egész úton pörgött az agyam, hogy mit is kell vennem, mivel nem szerettem volna semmit sem kihagyni. Először megvettem az üdítőket és a rágcsálnivalót, majd a zöldségeket, a gyümölcsöt, a rizst, és a végére maradt a hentes áru és a fagyasztott termékek, a fagylalttal karöltve. Viszont mikor elindultam a pénztárhoz, a legfontosabbat majdnem elfelejtettem, így a háztartási sorhoz sietve három fahéjas illatgyertyát emeltem le a polcról. Szerencsére nem állt senki előttem a kiszemelt kasszánál, így gyorsan végeztem, majd kifelé haladva megláttam egy virágboltot, ahová be is mentem. Reméltem, hogy a kocsit nem fogják eltolni, de szerencsére teljes rálátásom volt bentről. Három szál rózsát kértem a hölgytől, egy hosszú szárú vöröset és két fehéret, amiket csak selyempapírba tekertettem be. Ezzel mindent meg is vettem, amire szükségem volt, majd miután bepakoltam a kocsiba, a végleges úti célom felé vettem az irányt.

Szerencsére nem volt nagy a forgalom, így fennakadások nélkül haladhattam a városban. Igaz féltem, hogyha megállít egy rendőr, és valamilyen oknál fogva megszondáztat, tuti, hogy ugrik a jogsim három hónapra, de ez nem történt meg. A lányok lakása előtt alig akadt parkolóhely, viszont valaki éppen akkor indult, mikor másodjára kerültem meg a tömböt, így szinte közvetlenül a bejárat előtt tudtam megállni. Ekkor felszóltam Claire-nek, hogy jöjjön le segíteni, mert egyedül nehézkesen cipeltem volna fel a vásárolt holmikat. A kocsiban mindig van bevásárló szatyor, meg kosár, így míg szőke barátnőm leért, addigra mindent be is pakoltam ezekbe, a könnyebb felhordás érdekében.

- Szia Mira! – köszönt Claire, miközben a kocsi csomagtartóját rendeztem.

- Szia! Helyzet? – kérdeztem tőle, de nem válaszolt, csak a fejét csóválta, ezért gyorsan kézbe vettük a csomagokat, és elindultunk felfelé.

A lakásban mindig tisztaság uralkodott, hiszen mindkét lány szerette a rendet. Emma mondjuk porszívózni és mosogatni nem szeret, de vasalni annál inkább. A munkákat folyamatosan megosztják, így mindenkinek kötelező megcsinálnia mindent, ha rá esik a sor. Most elsősorban a konyhára volt szükség, így ott pakoltunk le. Claire felajánlotta, hogy segít elkészíteni az ételeket, és ezért hálás voltam neki. Emmának direkt nem akartam szólni, mert úgyis tudta nagyon jól, hogy itt vagyok, és ha úgy érzi, akkor ki fog jönni. A menü sült csirke, rántott karaj, sült krumpli és mexikói köretes rizs lesz, sima és tejfölös uborkasalátával. Levesnek meg csak egy kis zöldséglevest szántam, mivel a főétel elég laktató lesz. Vettem egy csomó gyümölcsöt is, amikből finom süteményeket lehetne készíteni, de idő hiányában turmix lesz a többségből, csak az őszibarackot használom fel, egy barackos-túrós pitéhez.

Míg én a hússal voltam elfoglalva, addig Claire a leveszöldségeket pucolta, utána pedig a krumplit. A csirkét befűszereztem, a karajt bepaníroztam, a krumplit felhasáboztam és vízben hagytam. A levest feltettem a gáz egyik hátsó égőjére, mert annak nem kell sok odafigyelés, mellé került az előfőzött, tasakos rizs vize. A csirkét ezután betettem a sütőbe, és a fritőzt pedig Claire kapcsolta be. Igaz, én nem szeretek abban sütni, de hely hiánya lévén ez maradt. Végül megcsináltuk az uborkasalátát, amit Claire a tökéletesség érdekében bőszen kóstolgatott. Jókat nevettünk, miközben készültek az ételek. A csirkének hamar megéreztük az illatát, meg a rántott húsnak is, és ekkor nagyot kordult a gyomrom. Tegnap délután óta nem ettem semmit, és ezt most kezdtem igazán megérezni, hiszen a fejem az egyik pillanatról a másikra kezdett el fájni. Így a táskámból előkotortam egy aszpirint, amit bevéve reménykedtem a gyors hatásban.

- Kész vagyunk mindennel, már csak a húsok sülnek, meg a krumplit kell kisütni, ezért ülj le, és mesélj – húzott Claire az egyik székre.

- Ne izgulj ennyire, mert nem történt semmi – mondtam, és a szemei ekkor az arcomat fürkészték. – Nem viccelek, Claire, nem történt semmi, mert fél pillanat alatt eltűnt a varázs.

- Mégis mi történt, ami miatt…

- Másképp képzeltük el a dolgokat, és nekem az ő elképzeléseire nem volt szükségem – válaszoltam, mielőtt feltette volna a kérdést, de még mindig kerek szemekkel nézett rám. – Én ott szerettem volna tölteni az éjszakát, és reggel hazamenni, de a reggel szó hallatára az összes arcizma megmerevedett, így hátat fordítottam, és ott sem voltam.

- Ne haragudj, Mira, de mire számítottál? – csattant fel szőke barátnőm. – Tudhattad volna, hogy ez lesz.

- Látod, ebben nem értünk egyet, mert igen, vannak azok a fajta kalandok, amikre te célzol, de vannak, ahol azért tolerálod azt, hogy az éjszaka közepén vagytok, és nem kellene mondjuk a másikat a szex után kivágni a lakásból. Mert attól, hogy reggel együtt ébredtek, még nem fogadtatok egymásnak örök hűséget. De hagyjuk is, mert kurvára felidegesített Dorián.

Tudtam, hogy Claire nem fog velem egyetérteni ebben a témában sosem, így felálltam, és megnéztem a húsokat. A csirke már készen volt, a rántott hús utolsó darabjait is ekkor szedtük ki, helyére pedig a krumpli került, ami hamar meg fog sülni. A rizs már össze volt öntve az alappal, így már csak a tálalás maradt. A süteményt kitoltuk estére, mert a csajoknak volt otthon másfajta finomság.

Ott ültem a széken, velem szemben Claire, és most nem tudtam elviselni a feszült csendet, ezért inkább megkértem, hogy terítsen meg. Az asztal közepére pedig az egyik fahéj illatú gyertya került, ami biztosan kicsalogatja Emmát. És igazam is lett. Mikor már vagy öt perce égett a viasz és árasztotta magából a kellemes fűszer illatot, barna hajú barátnőnk kikukucskált az ajtón, utána kiment a fürdőszobába, de még így felfrissítve magát sem tudta elrejteni a duzzadt, vörös szemeit. Mikor asztalhoz ült, szedtem neki is, mert elnézve őt, nem sokat aludhatott. A leves biztos voltam benne, hogy jót fog tenni neki, ezért egy jó adagnyit kanalaztam elé. Aztán nem szólt egyikünk sem, csak néma szemlélői voltunk a múló időnek. Mondhatom azt, hogy degeszre ettük magunkat, mert a kaja nagy része elfogyott, majd leültünk a nappaliban a kanapéra, amit két pillanat alatt ággyá nyitottunk. Emmán láttam, hogy próbálja magába fojtani az érzelmeit, de a könny és a fájdalom ott tükröződött a szemeiben, akárhányszor ránéztem. Ezért fogtam magam, bementem a szobájába, és felkaptam az ágyáról az édesapja fényképét, amit letettem a gyertya mellé, amiből még egyet gyújtottam, így azok közrefogták a fa keretet. Majd a számítógéphez léptem, és megkerestem rajta az amerikai himnuszt, és ahogy elindult volna, le is állítottam, aztán a konyhába sétáltam. A három rózsa egy kisebb vázában volt a földön, de most máshol volt a helyük.

- Emma, én nem tudom, hogy mit érzel most, mert nem vesztettem el senki hozzám igazán közel állót, de tudom azt, hogy mit éreznék, ha bármelyikőtöket elveszteném. Ezért inkább sírd ki magad egyszer alaposan, mintsem folyamatosan gyötörd magad. Mi nem ismertük édesapádat, de egy arany ember lehetett, az emlékeidből ítélve. De a legjobban azt sajnálom, hogy akkor, amikor meghalt, nem ismertük még egymást, és nem lehettünk ott, hogy átsegítsünk ezen. Így szeretném, ha megengednéd, hogy ma mi is megemlékezzünk róla, ezzel a pár szál rózsával – mondtam, majd a géphez léptem, mely össze volt kötve a tévével, ami eleve be volt kapcsolva, és Claire már nyomta is át a megfelelő csatornára, hogy meghallgathassuk az édesapja nemzetiségének himnuszát. Amikor a zene elindult, nagyot kellett nyelnem, mert Emmából kitört a sírás, mely halk zokogássá vált, mikor a vörös rózsát a fénykép elé helyezte, majd mi is melléhelyeztük a fehéreket.

Ott ültem az ágyon, és próbáltam visszatartani a könnyeimet, miközben barátnőm a fejét az ölembe hajtotta, és nem tudtam, hogy mit mondhatnék vagy tehetnék. Olyan volt, mint egy kisgyerek, aki egy rossz napon édesanyja féltő, óvó szavaira vágyik, de most megszólalni sem bírtam. Claire is nehezen palástolta az érzelmeit, de ezt csak mi láthattuk rajta, kívülállók azt hihetnék, hogy nem hatnak rá mások fájdalmai, pedig ez nem igaz. Ő egy mély érzésű lány, aki nagyon szereti a barátait, de idő és bizalom kell ahhoz, hogy megnyíljon az élet minden területén. Majd láttam, hogy kisétál a teraszra és mélyeket szippant a levegőből, ami valószínűleg kitisztítja az elméjét. Aztán mikor vége lett a számnak, visszajött, és halkan közölte, hogy Emma elaludt. Nem is vettem észre, hiszen alvás közben is összerezzent párszor, de a feje alá helyezve egy párnát feljebb kúsztam az ágyon. Claire eközben keresett valami nézhető műsort, de valószínűleg csak a látszat miatt. Ő sem nézte, csak hátradőlve gondolkozott. Ahogy rá néztem, pont Emmát nézte, és rá kellett jönnöm, hogy egyazon emlékeket idézzük fel.

Egy este még a megismerkedésünk után, magunkról, a családunkról, a múltunkról beszélgettünk, és mikor Emma elmesélte az övét, nagyon meglepődtünk. Úgy hittük, hogy a szülei boldog házasságban élnek, aztán amikor kiderült, hogy meghalt az édesapja pár éve, akkor nem tudtuk palástolni a meglepettségünket. Nem akartuk, hogy felidézze a fájó múltat, de ő elmesélte, hogy hogyan történt, de előtte azt, hogy miért is Emma Tailor a neve.

Az édesapja rendőr volt, és egy csereprogram keretében fél évre Magyarországra költözött, ahogyan innen is ment ki valaki az egyik amerikai őrsre. Eleinte nem tetszett neki az ország, és nagyon várta, hogy haza mehessen, aztán találkoztak Emma édesanyjával - amire be kell vallanom, már nem emlékszem, hogy hogyan -, és ezután már nem volt olyan sürgős visszamennie kis hazájába. Aztán a csereprogramból esküvő lett, majd gyerekek, akikből közül az egyikük egy fantasztikus baráttá vált. Ahogy Gabriel Tailoron gondolkoztam, eszembe jutott a halálának körülménye. Látogatóba ment ki a régi kollégáihoz, majd egy este lelőtték, miközben vásárolt az őrshöz közeli kisboltban. Nem tudhatták, hogy rendőr, hiszen civil ruhában volt, fegyver nem volt nála, viszont a legrosszabbkor volt azon a helyen. Majd beugrott, amikor Emma a temetéséről beszélt. Itthon vettek tőle végső búcsút, de az egész olyan volt, mintha abba a napba belehelyezték volna az amerikai kultúrát. Díszlövések, minden társa, mind magyarországi, mind külföldi díszegyenruhában, majd az édesanyja megkapta az összehajtogatott zászlót. Nagyon szép és megható lehetett, főleg, hogy akik ott voltak, ideutaztak, és végigkísérték a családot az egyik legfájdalmasabb napjukon.

Emma zavartan és nyugtalanul aludt, míg mi Claire-rel mindennapos dolgokról csevegtünk, majd betett valami filmet, amire nem is igazán figyeltünk oda. Furcsa volt, hogy nagyon fáradt voltam, és a tegnapi este alkohol mennyiségétől is zúgott a fejem a gyógyszer ellenére is, de nem tudtam aludni. Így kimentem a konyhába, megfogtam egy pár gyümölcsöt, és visszamentem az ágyra. Claire is elaludt addigra, így betakarva őt leültem a kicsiny területre, ami maradt nekem, de az álom csak nem akart rám telepedni.

3. fejezet - Kell nekem!

MIRA SZEMSZÖGE:

Követtem a pincért és a lányokat, amikor egy váratlan esemény megállásra késztetett. A közfal, amely mellett elhaladtam, gyönyörű, fenyő apácaráccsal volt díszítve, melyen valószínűleg kúszó növényt fognak felfuttatni, vagy díszes kaspókban kerülnek fel rá szebbnél-szebb virágok. Viszont még csak félkész állapotban volt, ezért is sikerülhetett úgy elhaladnom mellette, hogy egy kiálló csavar beleakadt a szoknyámba. Hallottam, ahogy az amúgy is magasan lévő slicc, még feljebb került - tizenöt centivel -, akárcsak rajtam kívül az összes jelenlévő, a terem rettentően jó akusztikájának köszönhetően. Az anyag semmihez sem hasonlítható szakadó hangja csalinak bizonyult, amire a barátnőim azonnal rákaptak, majd rögtön a segítségemre is siettek. A mixer fiú áthajolva a pulton szemlélte az eseményeket, a pincér srác pedig megállva velem szemben, a harisnyatartóm gyönyörű csipkéjét csodálta.

- Ööö… a mosdó arra van – mondta a fiú, miközben kezével mutatta az utat.

- Köszönöm, de nem hiszem, hogy szükségem lesz rá, mert nincs nálam másik szoknya. Megoldom máshogy.

- Mira, azt ne mondd, hogy varrókészletet is hordasz magaddal! – csodálkozott Claire, mire a pincér éppen hogy csak elmosolyodott. - Nem lenne jobb, ha hazamennénk?

- Nem megyünk haza. Viszont bevallom neked, hogy hordok, de nem gondolod, hogy nekiállom megvarrni, ennél egy fokkal kreatívabb vagyok – kacsintottam rá, majd letettem a mellettem lévő asztalra a táskámat, amely már önmagában tekintélyt parancsolt. Természetesen Murphy-törvénye, hogy ha keres az ember valamit, akkor biztosan nem találja. Így voltam ezzel most is, végül nagy nehezen mégis megtaláltam a fekete, szatén rózsabrosst, amivel sikeresen összetűztem a szoknyámat.

- Na milyen? – forgattam meg a lábamat a csajok előtt.

- Szerintem nagyon egyedi – szólalt meg a fiatal srác a lányok háta mögött.

- Köszönöm – pirultam bele a válaszába, majd a lányok is rábólintottak, így elindultunk az asztalunkhoz. Ahogy leültünk, meg is kaptuk az étlapokat, de mielőtt kinyitottuk volna, a pincér megköszörülte a torkát.

- Elnézést, csak annyit szeretnék mondani, hogy a desszertre a ház vendégei a hölgyek, az előbbi kellemetlenség miatt – nézett jelentőségteljesen a szoknyámra.

- Erre semmi szükség nincsen, hiszen személyi sérülés nem történt – ráztam meg a fejemet, de a pincér csak ellenkezett, és ezt Claire nem hagyta szótlanul.

- Tényleg így kívánja a szabály, vagy te szeretnéd fizetni a desszertünket? – kérdezte a fiútól, aki zavarba jött a kérdéstől, viszont én meg azt nem hagyhattam szó nélkül, hogy még jobban elkezdje maga alatt vágni a fát.

- Tudod mit? Legyen, állja a ház azokat a finomságokat – egyeztem bele, csak hogy mentsem szegényt.

- Ennek örülök, és ha választottak, akkor szóljanak nyugodtan. Esetleg valami italt hozhatok? – vette elő a kötényéből a noteszét és egy tollat.

- Én kérnék egy dupla whiskyt sok jéggel, mellé három deci kólát, citrommal és szívószállal. Lányok, ti mit kértek? Ne mondjátok, fütyülős barackpálinkát, abból is dupla adagot. – A csajokat látni kellett volna, úgy tettek, mint akik sosem isznak efféle italokat. – Látom sikerült beleválasztanom. Viszont kérünk még egy üveg szénsavmentes ásványvizet és három deci rostos őszilevet. Egyelőre ennyi lesz. Köszönjük… - Mondtam volna tovább, de nem tudtam a fiú nevét. – Egy pillanatra felém fordulnál? – kértem tőle, mert a neve az inge zsebén lévő arany táblácskára volt vésve. Ő eleget tett a kérésemnek, a kíváncsiság pedig kiült az arcára. – Köszönjük Dorián! Ugye ez görög eredetű név? – Láttam, hogy meglepi a kérdés, mégis a szája sarkában bujkáló mosollyal válaszolt.

- Igen az, Dorián Martakis a teljes nevem – mutatkozott be, mi pedig igencsak végignéztünk rajta, és mielőtt kérdeztem volna, már mondta is a választ. – Az édesapám görög származású. – A csajokkal összenéztünk, ő meg magunkra hagyott minket, majd fél perc múlva hozta is a kért italokat.

- Tudtok pénzt váltani? – kérdeztem a fiútól, és rájöttem, hogy simán letegeztem, a pénzt pedig felé nyújtottam.

- Igen, tudunk. Megkérdezhetem, hogy mire váltsam fel?

- Amivel működni fog a zenegép – húzódott igazán széles mosolyra a szám.

- Akkor ve… vagyis magával beszéltem reggel? – kérdezte, és visszaemlékezve a kellemes férfihangra, rá kellett jönnöm, hogy igen, ezért bólintottam egyet, a lányok pedig ekkor éppen húzták volna le a torkot égető szeszt. – Hé, nem illene megvárni engem is? – fogtam meg az italomat, majd a férfi felé fordultam. – Kérlek, ne magázz engem, mert megőrülök tőle, és szerintem a lányok is.

- Rendben, akkor mindjárt hozom nektek az aprópénzt. – Ahogy utolsó mondatát kimondta, elvesztem azokban a lenyűgözően kék szemeiben, amilyet soha életemben nem láttam még. Néztem, ahogy a pulthoz sétál, és meg kell hagyjam, nem volt rossz a látvány.

- Mira, velünk is fogsz foglalkozni, vagy a nyáladat csorgatod, míg itt vagyunk? – kérdezte Claire.

- Oh, ne haragudjatok, de azok a szemek és az a fenék – fordultam feléjük, Claire pedig elhúzta a száját. – Ne mondj semmit! Borostás a pasi, és ezért nálad kilőve. Emmának meg a barna szem, barna haj a favorit.

- Nem csak a borosta miatt nem jön be. Szerintem iszonyat nyálas, és az a haj, tiszta Gergely Robi. – A kezemben lévő pohárra jobban rá kellett kulcsolnom az ujjaimat, mert azt hittem, nem csak az agyamat dobom el, hanem az whiskyvel töltött üvegdarab is kicsúszik a kezemből.

- Claire, te még a csattogós lepkét toltad, amikor Gergely Robi berobbant a zenevilágba. – Emma ezen kijelentésemen akkorát nevetett, hogy Dorián és a pultos srác is felénk kapták a tekintetüket. – Te meg ne vigyorogj, mert az öt éves tervbe sem voltál még benne akkor. – Láttam, ahogy Claire elégedetten nyugtázza, hogy mindkettőjükkel csipkelődöm, mert ha már az egyik kapja, akkor a másik is.

- Mira, az aranyköpéseidet könyvbe kellene szedni, mert állítom, hogy kaszálnánk belőle. Egyébként ugye tudjátok, hogy a srácok folyamatosan minket néznek? – hajtotta le Emma a fejét, mert a mondandója csak nekünk szólt. Sajnos én háttal ültem a fiúknak, így elég feltűnő lett volna, ha hátra kapom a fejemet, így Claire-től vártam a választ, aki mit sem törődve, oldalra hajolt, és belenézett a két srác valószínűleg döbbent képébe.

- Igen, folyamatosan ide néznek, és a trükkös szoknya megoldásodról diskurálnak. Tetszett Doriánnak a csipke – húzogatta fel a szemöldökét. Örülök, hogy nem ittam, mert biztosan félrenyeltem volna.

- Claire, én nem tudom, hogy mit fogok veled csinálni, te gonosz banya.

- Annyira szeretem, amikor ilyenek vagytok – dőlt hátra Emma, és a tekintete ismét másfelé kalandozott, de hirtelen felegyenesedett.

- Meghoztam a pénzt. Kinek adhatom? – állt meg mellettem Dorián.

- Tedd csak le az asztalra – húztam félre a poharamat, ahová két oszlopba felsorakoztatta az ötveneseket. – Kösz! – szóltam utána, amikor visszaindult a munkatársához. – Na csajok, először zenét hallgassunk, utána együnk, vagy rendeljünk, és közben kiválaszt mindenki öt számot?

- Az utóbbi, mert nagyon éhes vagyok – jelentette ki Claire, mire Emma is helyeselt.

Így mindhárman elkezdtük az étlapot bújni, majd rendeltünk. Amíg vártunk az ételre, amit elég hamar kihoztak, a zenegép előtt álltunk és válogattunk. A legújabb modell lehetett, amiről nem csak a beletáplált számokat lehet kérni, hanem a youtube-ról is lehet társítani zenéket. Nagyon örültünk ennek, mert amiket szerettünk volna, azok nem voltak a listában. Láttam, ahogy Dorián leteszi az asztalunkra a levest, így Claire már rá is nyomott az indító gombra, hogy meghallgassuk a kiválasztott számokat. Emma még keresgélt, habár csak az utolsó dalt, és mikor kész volt, én is gyorsan rávetettem magamat a zenékre. Dorián ekkor lépett oda hozzám, és kapcsolta be a gép felett lévő plazmatévét.

- A klipeket is tudjátok nézni, és a hangzás is jobb így – ajánlotta közvetlen mellettem állva. Éreztem parfümjének kellemes illatát, ezért mélyen beszívtam a levegőt, majd elindultam a lányokhoz.

- Claire, nem gondoltam volna, hogy ezeket fogod választani. Bevallom, nekem ezek tetszenek – mondtam két kanál leves közepette, és csak hallgattuk a zenéket.

http://www.youtube.com/watch?v=XAbcgmwq3EU

- Áh, Linkin Park, zene füleimnek – tettem le a kanalat, mert én voltam az utolsó, aki megette a levest. Dorián látva ezt, már vette is el előlünk a tányérokat, és fordulva egyet, hozta a kért főételeket. A következő számot is nagyon szerettem, de a videó sokkalta jobban érdekelt most.

– Nagyon szeretem ezt a filmet. Valamikor tarthatnánk egy csajos estét, sok pizzával, pattogatott kukoricával és filmnézéssel. Mit szóltok hozzá? Legyen mondjuk nálam.

- Oh, bemerészkedhetünk a szentélybe! Ugye tudod, hogy soha nem voltunk még nálad – mondta Claire, és ebben igaza volt. Nem voltak még nálam, de ennek is megvan a miértje.

- Édeseim, nem is tudom, hogy miért nem jöttetek még eddig, főleg, te Claire.

- Múltidézés, múltidézés? Látom sosem fogod elfelejteni azt az estét – nyúlt az üdítőjéhez, én pedig megfogtam a kezét.

- Tudod, hogy sosem hibáztattalak téged. Ezerszer megbeszéltük már ezt. Az az este meglepetés volt mindenkinek. Főleg nekünk. Szerintem erről még nem is beszéltünk Emmának – néztem a lányra, akinek fogalma sem volt, hogy miről beszélgetünk. – Emma, ezek a te számaid. Hallod, ha nem ismernélek, sosem mondanám meg, hogy ezt a stílust szereted, de más sem.

- Emma, ez a klip iszonyat. Te jó ég, rajtunk kívül eszik még itt valaki? – kérdeztem, de már ugrottam is fel a padról, hogy körbenézzek. – Halljátok, csak mi vagyunk itt, meg a srácok, de ez a klip tényleg gáz. A zene nem rossz, de a videó, az… - Nem fejeztem be a mondatot, mert kirázott még a hideg is. Viszont a számnak vége lett, és máris kezdődött a következő.

– Nem mondod, hogy te is választottál Simple Plant? Látom még egy egyezés a zenei ízlésetekben. Állítom én úgy kilógok köztetek, mint napraforgó a kukorica közül – állapítottam meg, majd hallgattam a számot, és felidéztem azt a filmet, aminek az egyik betétdala volt ez a szám. Még egy dal volt hátra, és amikor elkezdődött, érdeklődve néztem a videót.

- Emma, ez a szám egy jó választás volt. Soha nem láttam még a klipjét – mondtam, miközben falatoztam.

- Tényleg nem láttad még? – kérdezte barátnőm, én pedig a fejemet ráztam. – Látod, milyen jó, hogy vagyunk mi neked? – vigyorgott, miközben szájához emelte a villát. – Ha vége, akkor a te számaid jönnek.

- Igen, igen, és remélem nem rohantok ki tőlük. De szerintem nem – kacsintottam rájuk, majd végighallgattuk Bon Jovit, amit egy másfajta stílus követett.

- Mira, rákattantál a Step Up részeire? – kérdezte Claire, amire ritmusos fejrázással válaszoltam.

- A következő is az egyik részéből van, csak az inkább mai zenének mondható. Áh, táncolhatnékom van, mondjuk furcsán venné ki magát, ha felállnék, és egymagamban kezdenék itt műsort tartani.

- Ebben igazad van. Úgyhogy maradj a fenekeden nyugodtan – intett rendre Claire, Emma pedig szokásához híven vigyorgott.

- Ez aztán a stílus váltál – szólalt meg Claire azt utolsó dalnál. – De tudom, hogy szereted ezt a számot.

- Igen, nagyon szeretem. Igazságot énekelnek benne, és tudod az a baj, hogy vannak ilyen kapcsolatok. Hazugságra épül minden, meg kényszerített mosolyokra. Áh, de hagyjuk is! – dőltem hátra.

- Na, elég legyen ebből a hangulatból, inkább meséljétek csak el, hogy mit titkoltok ti előlem – lett komoly Emma hangja, mire Claire már mondta volna, de megállítottam.

- Majd én! Emlékszel, amikor pár hónapja Claire elhívott téged egy buliba? – kérdeztem barna barátnőmet, az arca pedig elárulta, hogy hogyne emlékezne. – Tudod, mi összefutottunk azon a partin, mert egy ismerős házaspár meghívott minket, a kicsik felügyeletét meg Dávid édesannyáék rögtön elvállalták. Szóval Zoli és Réka, akik elhívtak minket, egy kedves pár, meg ki is akartam mozdulni otthonról, így elmentünk. Amikor odaértünk, Réka elment mosdóba, a fiúk meg bementek, míg én a ruhatárba beadtam a kabátokat. A srácok az ajtó mellett álltak, és éppen beszélgettek. Láttam, ahogy Dávid meglöki Zolit, hogy nézze már azt a szőke csajt, aki nem messze táncolt tőlük egy tekintélyes férfi koszorúban. Ez még nem érdekelt, mert hűséget fogadott, nem vakságot, de amikor közölte, hogy… várj, hogy is mondta? Áh, megvan: Ha lesz egy röpke pillanat, amikor Mira nem figyel, akkor elkérem a telefonszámát, és utána már akkor döntöm meg, amikor nem szégyellem. Na, erre viszont már kinyílt a bicska a zsebemben, de egyúttal akkorát is nevettem, mert a lányból csak a szép, hosszú szőke haját láttam, viszont pont Dávid mondatának a végére fordult meg, és lám, Claire volt az. A hangomra a fiúk úgy fordultak hátra, mint akit megvágott a háromhúsz, de úgy tettem, mint aki nem hallott semmit. Később szánt szándékkal arra felé táncoltam, amerre szöszi barátnőnk is volt, és ismételtem szánt szándékkal neki mentem.

- Mi az, hogy nekem jöttél, majdnem felborítottál – jelentette ki Claire, de jót mosolygott az emléken. – És ez volt még a kisebb gond, mert amikor tág szemekkel, alig láthatóan ráztad a fejed, azt sem tudtam, hogy mit akarsz. Viszont, amikor úgy tettél, mintha nem ismernél, belementem a játékba. A férjed arcát viszont sosem fogom elfelejteni – nevetett fel.

- Mármint az ex férjemét – javítottam ki.

- Oh, bocsi, igen az övét.

- De a lényeget fogadjunk, hogy még mindig nem meséltétek el – türelmetlenkedett Emma.

- Igen, az még csak most jön! Tudod, elmentem utána a pulthoz, ahonnét simán láttam minden egyes mozdulatot. Furcsa volt nézni, ahogy Dávid fűzi Claire-t, hogy adja meg neki a telefonszámát.

- Nekem szörnyű volt, legszívesebben elküldtem volna a fenébe, de más büntetést akartam neki. Mikor Mira visszajött, beszélgettem vele is, sőt először bemutatkoztam. Láttam rajta, hogy alig bírja visszatartani a nevetést, ahogyan én is, de nem engedhettem meg, hogy Dávid megsejtsen valamit. Aztán pár perc múlva a szemem Mira kezére tévedt, és elkapva azt, a pasi felé mutattam.

- Emma, ne tudd meg, hogy megijedtem. Beszélgetünk, és egyszer csak felrántja a kezemet. A frászt hozta rám, de amikor megszólalt, hogy: Nem azt mondtad, hogy ő csak a barátnőd? Akkor ez a gyűrű mi? Dávid köpni-nyelni nem tudott. Aztán még a levegő is a tüdejében akadt, amikor Claire közölte, hogy előbb bújna velem ágyba, mint vele, főleg, hogy mi már évek óta ismerjük egymást. Majd adott egy nagy puszit az arcomra, és ott sem volt. Tényleg hová tűntél? – kérdeztem az említettől, akinek a szemeiben ott csillogott a válasz. – Pasi, akivel amint látom, jó volt az éjszakád.

- Kurva jó! – Ennyi volt a válasz, amin mi Emmával jókat somolyogtunk. – Viszont én meg akartam kérdezni, hogy ugye nem volt a találkozásunkból és a szituból bajod otthon?

- Mire gondolsz? – néztem rá kérdőn.

- Láttam, hogy Dávid nagyon ideges lett, és a keze folyamatosan ökölben volt. Így arra gondoltam, hogy… Ugye nem ütött meg?

- Mi? Dehogy! Igaz a hazafelé úton egy árva szót sem szólt, de nem, ismert annyira, hogy ne tegye meg. Abba most ne menjünk bele, hogy miért, de nem merne megütni.

- Akkor jó, mert sokszor gondolkoztam már azon, hogy erre rákérdezek – fújta ki a levegőt Claire.

- Nyugodtan felhozhattad volna, mert tudod, hogy válaszolok. Viszont iszonyatos ez a csend, megyek, kaptok tőlem egy-egy számot. Már tudom is, hogy miket. Felkaptam két ötvenest, és a zenegéphez mentem. Megkerestem az egyik dalt, és már indítottam is. – Claire, ez a tiéd.

- A következő pedig a tiéd, ha már felidézzük a múltat, akkor ez is hozzá tartozik. Rég volt, szép volt, és még mindig felkavar mindenkit, viszont sosem fogjuk elfelejteni. Én még manapság is bele-bele olvasok egy-egy fejibe. Imádom mindkettőt. Mennyi élmény fűz a betűkhöz, te jó ég, el sem hiszem! Ha belegondoltok, pont emiatt ismerkedtünk meg – mondtam, és mind a hárman átadtuk magunkat a zenének és a közös emlékeknek. - Emma, itt a te számod.

- Ez így nem ér, neked is van olyan zene, nem is egy, ami az íráshoz kötődik. Ezért most én választok neked két számot. Claire, nem gond, ha helyetted is… - kérdezte Emma, de már az asztalnál sem volt.

- Nem, dehogy baj – ejtette ki a szavakat halkan másik barátnőnk, és csak mosolygott. Láttam, hogy Emma indítja az első számot, és a férfi hangjától megborzongtam.

- Köszönöm, nagyon szeretem Mester Tamás hangját. De ezt tudjátok is.

- Csak a hangját, mi? – kérdezte kétértelműen Claire.

- Jó, nem csak a hangját. Bejön a pasi. Ti viszont csak a hangját szeretitek.

- Igen, úgyhogy nem kell félned, nem csapjuk le a kezedről – jelentette ki Claire, és

ekkor Dorián állt meg mellettem.

- Hozhatom a desszertet? – kérdezte lágy hangon.

- Lehetne úgy tíz perc múlva? – feleltem kérdéssel, mire biccentett egyet, majd a tányérokkal egyensúlyozva ismét eltűnt, amikor elindult a másik dal. – Mily meglepő, hogy ez a szám is Tamástól van.

- Lányok, látjátok azt a tetoválást a bal karján? Nekem látnom kell azt közelről! Sőt kell nekem ez a pasi! – fordultam teljes testemmel a tévé felé, a csajok meg ismételten csak mosolyogtak. – Ne vigyorogjatok, én teljesen komolyan beszélek. Kell nekem ez a pasi! Kell nekem!

- Mira, ne idegesíts már! Negyven éves, kiélt rock zenész, aki ha eddig nem alapított családot, akkor ez után sem fog. Ne egy ilyen pasival akarj új életet kezdeni – hadarta Claire.

- Ki mondta, hogy vele akarok új életet kezdeni? – néztem rá.

- Tényleg, Claire, ki mondta? – kontrázott rá Emma is.

- Áh, egy patronos pasi. Megnyugodtam – dőlt hátra szőke barátnőm.

- Igen, ahogy te mondanád, egy patronos, mivel nem hiszem, hogy utána találkoznánk, vagyis remélem, hogy nem fogunk – forgattam a szemeimet.

- Magyarország kicsi, így ki tudja – elmélkedett Emma.

- Nem hiszem, hogy utána meg szeretne keresni – folytattam a képzeletbeli gondolatmenetet.

- Mit tervezel Mira? – egyenesedett fel Claire.

- Majd mindjárt megtudjátok – válaszoltam, és elővettem a telefonomat, aminek névjegyzékéből kikerestem Ádám számát, akit már hívtam is.

- Szia Mira! – üdvözölt a fiú.

- Szia drága! Mondd, ugye jól tudom, hogy a TV2-nél vagy statiszta? Mégpedig jelenleg a kicsi csillagok körül?

- Igen, jól tudod. Melyikőjük érdekel? Csak nem a cuki Sanders? – kérdezte nyájasan.

- Nem rossz a fiú, sem külsőleg, a hangja meg egyenesen frenetikus, de nem ezért hívtalak. Szeretném megkérdezni, hogy tudnál-e nekem szerezni három jegyet valamelyik felvételre?

- Tudok, neked mindent, hiszen annyit segítettél nekem. De tudnod kell, hogy leghamarabb csak a három hét múlva lévőre van hely, és ott is azokra, amiknek elég borsos az áruk, még úgy is, ha kaptok rá engedményt.

- Nem probléma, de egyet kérnék, hogy valahová közvetlenül a zsűri mögé, vagyis Mester Tamás mögé. Ha megvannak a jegyek, csörögj rám, küldj egy sms-t vagy mailt. És Ádám, köszönöm.

- Nincs mit. Viszont tudnod kell, hogy Tomi minden felvétel után szokott autogramot osztani az aulában. Na, ha meglesznek a jegyek, akkor szólok. Szia Mira!

- Szia, és még egyszer köszönök mindent. – Mikor visszatettem a táskámba a telefont, a lányok csendben várták, hogy szólaljak már meg. – Három hét múlva megyünk és meghallgatjuk az addig bennmaradt megasztárokat. És nincs alóla kibúvó, értve vagyok? – Az ismételten beállt csend megadta a választ, de Claire-t csak nem hagyta nyugodni valami.

- Mira, nem kapkodod el a dolgokat? Most váltál el egy hete – mondta közelebb hajolva hozzám. Esküszöm, hogy megdöbbentem, nem is kicsit.

- Claire, komolyan mondom, hogy ha nem a te szádból hallom, akkor nem ér váratlanul, de így. Te vagy az, aki azt mondja, hogy keresi a saját márványtömbbe zárt angyalát, azonban addig is, amíg megtalálja, kiaknázza az élet örömeit. És ez így jó! Szereted a szexet, amiben mikor is volt legutóbb részed? Oh, igen. Nincs egy hete.

- Azért téged sem kell félteni, hiszen ott volt a férjed. Tehát neked mikor volt részed utoljára szexben? – kérdezte gúnyosan.

- Több mint egy éve. Férfi testet csak újságban vagy tévében láttam azóta. Szerinted miért mentünk el annyiszor megnézni a Twilight filmeket – vágtam rá a fájdalmas igazságot, megfűszerezve egy kis iróniával, amitől Claire szeme kikerekedett, és a kiskanál, ami a kezében volt, hangosan koppanva esett az asztalra.

- Baszki, Mira, te több mint egy éve nem dugtál? – kérdezte Claire, még mindig döbbenten, de cseppet sem halkan. Emma erre a mondatára még levegőt venni is elfelejtett, és a hátamon éreztem a két fiú tekintetét is. Meg sem mertem mozdulni, de nem hagyhattam válasz nélkül ezt.

- Kösz Claire, ezt a kétutcányira lévő társasház legfelső emeletén Pista bácsi is hallotta, aki ráadásul hallássérült – mondtam, Emmából pedig kiszakadt a röhögés. Az asztalra görnyedve tört fel belőle a szokásos fuldokló hang, és ez minket is nevetésre késztetett. Emma egy energiabomba, aki mostanság még egy törött fadarabon is képes nevetni. Olyan, mint aki szed valamit, de mi tudjuk, hogy ez csak genetika. Míg néztem a csajokat, Claire-nek üzenete érkezett, így a táskájához hajolt, és fel sem nézve szólalt meg ismét.

- Állítom Mira, ti csak a gyerekek miatt keféltetek – mondta a táskája felett, miközben olvasta az sms-t. Ezzel semmi gond nem lett volna, ha Dorián nem az asztal mellett áll, kezében a fagylaltos kelyhekkel, amikkel az előző mondat miatt egyensúlyoznia kellett. Emma elvette tőle az övét és Claire-ét, az enyémet pedig ő tette le elém. Felnézni sem mertem, mert ennél katasztrofálisabb már nem lehetett a helyzet. Mégis megtettem, mert a keze még mindig a kelyhen pihent. Claire ekkor tette le a mobilját és nézett ránk, az arcán a tipikus Hoppá, ezt nem most kellett volna mondanom! kifejezés ült, és hol engem, hol a srácot vizslatta, aki megfordult, és elindult a pulthoz, de két lépés múlva megállt, hogy visszaforduljon. Aztán enyhén megrázta a fejét, majd ismét tett előre egy lépést, de meggondolva magát, gyors léptekkel visszajött az asztalunkhoz.

- Neked tényleg vannak gyerekeid? – kérdezte, és belenézve a szemeimbe a választ várta.

- Igen vannak, egy kislány és egy kisfiú. Akkor ezek szerint…- Nem mondott semmit, hanem a jobb kezemre nézett, aminek gyűrűsujján még mindig ott volt a karikagyűrű. Egyből rájöttem, mit akart kérdezni, és most én válaszoltam a fel nem tett kérdésre. – Elváltam – suttogtam, de nem győztem meg erről.

- Mira, megmondanád, hogy miért hordod még a gyűrűt? – kérdezte Claire, és éreztem a hangján, hogy ez szemrehányás volt, mintsem segítség. Felelni nem tudtam neki, mert nem az összetartozás miatt, hanem megszokásból hordtam még az ékszert, viszont ideje lett volna levenni.

– Mi nem most akartuk neked odaadni ezt, de nem várhatunk. Tessék, ez a tiéd – nyújtott felém Emma egy ékszeres dobozt. Mikor elvettem és kinyitottam, egy ismerős gyűrűvel találkoztam.

- Ez nem az a gyűrű, amit…

- De az, már másnap megvettük, miután megláttad, csak az alkalomra vártunk, hogy odaadjuk, és a másik helyére szántuk. Próbáld már fel! – noszogatott Emma. Reszkető ujjakkal húztam le a három pici brillel díszített karikagyűrűt, amihez rengeteg jó és rossz emlék fűzött, majd a másikat kivéve a dobozból annak a helyére raktam.

Mikor felvettem a lányoktól kapott gyűrűt, tökéletesen passzolt, és azt sem tudtam, hogyan tudták eltalálni a méretet. De ez mindegy is volt, mert teljesen meghatódtam attól, hogy ennyire figyelnek rám. Mikor rájuk néztem, könnyek gyűltek a szemembe, mert ezek a lányok nagyon sok mindenen átsegítettek engem. Szeretem őket, és tudom, hogy a köztünk lévő barátság egy életre szól. Na, de elég a búslakodásból, ezért gyorsan letöröltem a kibuggyanó könnycseppet, és a még mindig mellettünk álló Doriánhoz intéztem a szavaimat.

- Kaphatnánk itallapot? Elsősorban a koktélokra lennénk kíváncsiak – mosolyogtam a fiúra, akinek ebben a pillanatban a szemei a görög tengert idézték fel, és érezni véltem a semmihez sem hasonlítható sós illatot is. – Lányok, van még egy csomó időnk, míg megyek a gyerekekért, ezért annyi koktélt rendeltek, amennyi jólesik – mondtam, és észre sem vettem, hogy a fiú elment az itallapokért, amiket már nyújtott is felénk.

- Rendben, de a koktélokat én állom – mondta Claire, miközben elvette a felé nyújtott kemény lapot.

- Nem csajszi, nem. Tudod mit állsz te, az átható tekinteteket, ha úgy van. Ma én fizetek, mert én hívtalak meg titeket. Úgyhogy halljam, mit kértek. - Emma és ő egyszerre nyitotta szét a lapot, és átfutva azt, ismét egyszerre mondták ki a két különböző koktélt.

- Tehát egy Daiquiri, és egy Long Island Ice Tea – mondta Dorián, én meg csak néztem, mert én csak az egyiket tudtam kivenni.

- Két Long Island, mert én is azt kérek. És készítsd fel a kis barátodat – fordultam a pulthoz -, hogy lesz még dolga, ami nem a pult támasztásából fog állni. – Szavaimra a fiú felnevetett, és láttatni engedte hófehér fogait, majd elvéve előlünk az üres fagylalt kelyheket, jókedvűen elsétált, és mielőtt bement volna a konyhába, leadta a rendelést a mixernek, a hozzá társított üzenettel. Aztán miközben beszélgettünk, megérkeztek a koktélok is.

Jól, de gyorsan telt az idő, és míg én még kétszer, a lányok négyszer rendeltek maguknak italt. Olyan jó lett volna maradni estig, mert a hangulat eszméletlen volt. Mondjuk az furcsa volt, hogy alig voltak rajtunk kívül. Akik bejöttek, pár ital után már mentek is. Aztán ránézve az órámra, ami negyed ötöt mutatott, ideje volt indulni. A jó fenekű pincér fiú éppen elsétált mellettünk, mikor intettem neki, de mielőtt szólhattam volna, megcsörrent a telefonom, amit már vettem is ki a táskámból. A kijelzőn Dávid neve villogott, és amikor felvettem, Dorián akkor állt meg az asztalunk mellett, és a mutatóujjammal jeleztem neki, hogy várjon egy kicsit.

- Szia Mira! – köszönt a volt férjem, és én is üdvözöltem. – Ne haragudj, hogy zavarlak, de lenne egy óriási kérésem. Tudod, anyuék egy kerti partit tartanak holnap, és rengeteg ismerőst hívtak meg, akik hozzák a gyerekeiket meg az unokáikat, ezért nem lenne gond, ha ezen a hétvégén is elvinném a gyerekeket? – kérdezte, és utána fullasztó csend következett. Ezer gondolat futott át az elmémen, de nem tilthatom meg neki, főleg, hogy szólt, és nem csak elvitte a gyerekeket. De valahogy mégsem akartam őket elengedni, viszont amikor a lányokra néztem és Doriánra, egyből válaszoltam.

- Rendben, de ugye tudod, hogy a jövő hét attól még a tiéd, mert nekem programom van. Egyébként van egyáltalán nálad nekik ruha, cipő és egyéb dolgok?

- Igen, múlthétről maradt itt egy-két ruha, de anyu ma elment, és vett nekik egy csomó mindent.

- Dávid, múltkor megkértelek, hogy ne vegyetek nekik meg mindent, amit megláttok, vagy amit ők meglátnak. Ez a szüleidre is vonatkozott, ha nem fogtad volna fel – szidtam le, de tudtam, hogy az anyja milyen. Ha én az mondom, hogy a fű zöld, akkor ő tuti azt mondja, hogy fekete. Sosem jöttünk ki egymással, de ezek után sem fogunk.

- Mira, nem lesznek elkényeztetve, de amit meg tudok nekik adni, azt meg fogják kapni. Erről nem nyitnék vitát most. Az óvodát meg, légy szíves, hívd fel, hogy én megyek a kicsikért, mert már itt vagyok. – Ez volt az utolsó mondata, mielőtt elköszönt, és én már tárcsáztam is az óvoda számát. Gyorsan elmeséltem, hogy miért telefonáltam, így a következő pillanatban már bontottam is a vonalat.

- Szeretnétek még rendelni vagy… - nézett rám Dorián.

- Elvileg fizettünk volna, de még maradunk, úgyhogy kérünk még egy kört – mondtam, mire a lányok meghökkentek, a fiú pedig elment az italokért.

- Mira, most mi van? Nem kell a kicsikért menned? És miért hívott a Dávid? – sorolta a kérdéseit Emma.

- Dávid azért hívott, hogy elvinné erre a hétvégére is a gyerekeket, úgyhogy nem kell mennem értük, ezért maradunk, azaz, ha ti is akartok – dobtam fel nekik a labdát.

- Ez jó, viszont ígérd meg nekünk, ha a pasi – bökött a fejével Emma Dorián felé – felhív magához, vagy hasonlók, akkor nem habozol.

- Csajok, szerintem ez nem fog bekövetkezni, éppen ezért nem ígérek semmit.

- Te nyuszi! – jelentette ki fennhangon Claire, mire a rendelt alkohol is megérkezett.

Az idő úgy elröpült, hogy észre sem vettük, hogy körülöttünk növekszik a tömeg, és egy zenekar is készülődik az esti koncertre. Azon gondolkodtam, hogy lehet kellett volna valami belépőjegy vagy hasonlók, de ha nem szóltak, akkor hagyom az egészet. Aztán este kilenckor beindult az élet, főleg, hogy ritmusos R’ n ’B szólt a hangfalakból. Aztán fél óra múlva Dorián farmerban és ingben leült mellénk a mixer sráccal együtt, és ezen mindannyian meglepődtünk. Én a pulthoz kaptam a fejemet, ahol már más szolgálta ki a vendégeket, ahogyan másik pincér szaladgált fel s alá.

- Ők ikrek? – néztem az egyik fiúról a másikra, mert először azt hittem, hogy az alkohol láttatja velem a két teljesen egyforma srácot. Dorián természetesen erre hangosan felnevetett, de azért válaszolt.

- Igen ikrek. Mi csak beugrósok vagyunk, ők az állandó emberek.

- Értem, akkor ha ma nem jövünk be, valószínűleg nem is találkoztunk volna – állapítottam meg, mire a fülemhez hajolt, és válasza még így is suttogásként hatott. Megborzongtam a leheletétől, és folyamatosan Emma mondata járt a fejemben. Ezért az elnézésüket kérve kimentem a mosdóba, hogy felfrissítsem magamat. Esküszöm, féltem kimenni, mert volt egy olyan érzésem, hogy valamelyik lány, ha nem mind a kettő, besegített nekem abban a lakásba való meghívásba, és a megérzésem most sem csalt.

Kilépve a mosdó ajtaján, Doriánba botlottam, aki a falnak dőlve várt engem. Megráztam a fejemet, miközben rámosolyogtam, így tudta, hogy nem rosszallásképpen tettem ezt. Viszont amikor a hátam a hideg falat érzékelte, azt sem tudtam, miképpen cseréltünk helyet, csak meleg kezét éreztem a felkaromon, míg a másik kezét kinyújtva a fülem mellett, megtámasztotta a falat. Egy szót sem szólt, nem is kellett, hiszen testének minden rezdülése elárulta a szándékait.

Karomon pihenő keze elindult a kulcscsontom felé, majd a nyakamat simította végig, hogy a hajam alá nyúlva tarkómra helyezze azt, és egy lépéssel közelebb lépve simult a teste a testemhez. Innen már nem volt megállás, így átadva magamat az összes tényezőnek, ami előidézte, hogy itt álljak és élvezzem a sürgető csókját egy idegennek, visszacsókoltam, miközben kezemet végigfuttattam mellkasán. Ahogy hozzáértem, ujjai erősebben tapadtak a nyakszirtemre, míg másik keze a brosst is érintve futott végig a combfixem csipkéjén.

- Felmegyünk hozzám? – kérdezte, miközben a nyakamon futtatta végig az ajkait.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – fogtam kezeim közé az arcát.

- A gyerekeid az apjuknál vannak, a barátnőidet nem kell félteni, nem gyerekek már, esetleg még kutyád lehet – nézett rám felhúzott szemöldökkel, én pedig elnevettem magamat, majd az arcát kémleltem meg a gyönyörű szemeit, és a megfelelő válaszon gondolkodtam.

- Nincs kutyám.